Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
Szegény, vert állat nyerített s a száján
A hab fehérlett és a gondolat
Az ember vak agyában csak derengett.
Szegény vak ember, míg te egyre verted
Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
S az égre, földre néztem és kerestem
Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
A megváltásra gondoltam. Kereszten
Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.
Forrás: Lélektől lélekig
Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
– Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
Én így nem ismerem!
Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
Leült mellé és súgva magyarázta,
Hogy “mi a szerelem?”
Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
– Igy sose bánt velem!
Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
Magányos estvelen, – – –
Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
Rámosolyogni sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Esőre állott az idő –
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
És pengett, pengett szomorún
a dal, s a láthatatlan ujjak
kipengeték:
nincs nap, mely hozna szépet, újat…
Ottkünn az eső megeredt,
s a nagy téren, a fák megett
fuldoklón zúgtak a csatornák…
S az eső hullt a tájon át,
minthogyha az egész világ
elfojtott könnyeit csapolnák…
Forrás: Lélektől lélekig
Hársillatot hoz a szél,
miközben a fűz mesél.
Hallgatja a telihold:
Egyszer volt és hol nem volt…
A tóparti fűz alatt
kilested a titkomat,
álomszárnyon szállt az éj,
fellobbant a szenvedély…
Ezer csillag lebegett,
a tó és a hegy felett,
felhők közé bújt a hold,
óvó árnyék ránk hajolt.
Óhajok és sóhajok,
táncot járó csillagok,
víztükörbe hullt a hold –
egyszer volt és hol nem volt…
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó,
ez volt a ház, ez volt a tó.
Forrás: Lélektől lélekig
Szegényember, hát már megint lázadsz?
Jaj, dehogy lázadok, a gúnyám szakadt el.
Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
Kevesebb a foltja.
Hát tán már elittad mind a fizetséged?
Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.
Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
El is megyek innen a tengeren túlra,
A tengeren túlra: társaim szivibe,
Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
Fennen danol már a szélkiáltó madár.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép az, amit szeretni lehet. Ami megérinti lelkünket.
Ami gondolatokat ébreszt. Megfog és felemel.
Minden szép, ami úgy emberi, hogy közben nincs benne ártó szándék. Hat, de nem telepedik ránk. Irányt mutat, ám nem kényszerít. Megmosolyogtat, megnevettet, de nem tesz köznevetség tárgyává senkit.
S miért szép? Mert örömöt ad, nyugalmat sugároz, vagy éppen felajz, munkára, jó cselekedetekre ösztönöz.
Forrás: Lélektől lélekig
„Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.”
Forrás: Lélektől lélekig
A vendégnek minden jár.
A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.
A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.
A vendég magával semmit nem vihet.
Mindenki vendég.
Forrás: Lélektől lélekig
