Szerző: Mária Németh

  • Kányádi Sándor – Sirálytánc

    Sirályok táncoltak, keringőztek
    a víz fölött.
    S az öreg tenger – a maga módján –
    gyönyörködött,

    gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
    bárány-szép habot
    a kecsesen reálibbenő sirályok
    alá ringatott.

    Szép is volt ez a szinte magáért való
    lengő játék.
    Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
    így csinálnék.

    Mert szép is az: a magasság s mélység
    peremén
    táncolni, keringőzni kecsesen,
    könnyedén.

    Megbűvölten csodáltam én is ez
    ördögi, víg
    kenyérkereset szórakoztató,
    új cseleit.

    És értettem már az egész táncos
    ceremóniát:
    ki-ki megfogta véle a maga
    kis vagy nagy halát.

    De nem bántott e szép haszonlesés,
    csak akkor szomorodtam el,
    mikor a tenger birkózni kezdett
    a szelek seregeivel,

    s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
    s szétriadt;
    jóllakottan és veszekedve keresték
    az árbocokat.

    Tágult, s majd elfért egy vitorlában
    az egész láthatár.
    Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
    viharmadár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Életfogytiglan

    Az ágy közös.
    A párna nem.

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Horváth Lóránd – Ketten vagyunk

    „De látok egy másik törvényt
    az én tagjaimban, mely ellenkezik
    az elmém törvényével…”

    (Róm 7,23)

    I.

    Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
    Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.

    A Lét partján, hol született a Kétség
    Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.

    Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
    Ő segített mindig magamra lelnem.

    Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
    – Meséltek Róla sejtelmes szavakban.

    Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihűltek,
    Észrevettem, hogy zenéje van az űrnek.

    Ő volt a zene és én voltam az űr,
    Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.

    Ő volt a csíra, én csak a héj voltam,
    Ő napként derengett, én árnyékoltam.

    Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
    Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.

    Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
    Én árny, vak árny, folt a lét üregén.

    II.

    Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
    Csak itt volt bánatok, örömök között.

    A világ Vele lett teljes, egész,
    És így lett nekem a világ kevés.

    Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
    Én a Nem, s mégis megvan nélkülem.

    Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
    Minden gonoszban én voltam a mag.

    Ellene megyek? – Nem védi magát.
    Én vesztek, ha elveszem igazát.

    Mert nincs Ő velem, azért van magány,
    Sírok mint csecsemő anyja után.

    S ha betelek vele, sok Ő nekem,
    Túlcsordul gáttalan életemen.

    Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
    Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.

    Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
    Ő arcom kínját, én álma szépségét.

    Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
    Én mindig tövemig égek vissza.

    III.

    Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
    Összezárva rokon, ismeretlen.

    Örök ellentétek, szín és fonák,
    Egymást felváltó, két külön világ.

    Űzzük egymást vak szerelemmel,
    Ki nem józanít ebből a reggel.

    Lelkünk törvénye ez a szeretet,
    Örök ige már, csupa forró tett.

    Mérjük egymást, végtelen a mélység,
    Nézzük egymást, teljes a sötétség.

    Mint ólmot a feneketlen tenger,
    A mélység minden kutatót elnyel.

    S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
    Ő az örök bú, én a csodálkozás.

    Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
    Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.

    Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
    Benne puha a bazaltszikla is.

    Ő és én, együtt, egymásba zárva,
    Két iker egy, fájunk a világra.

  • Rácz Sándor – Ha lehull

    Ha lehull
    az utolsó álarcom is
    alatta semmi se lesz
    és a csöndes nézőtéren
    valaki egészen halkan
    zokogni kezd

  • William Blake: Madárszerelem

    „Hol a hazád, mondd, madár!
    s este milyen tanya vár?
    Milyen fészek, milyen lomb?
    Oh te rétek dísze, mondd!”

    „Áll egy szép fa társtalan:
    ott búsulok egymagam.
    Hajnal issza könnyemet,
    este nem hoz örömet.”

    „Én meg téged kívánlak,
    kincse-hangja a nyárnak;
    nappal erdőn kószálok,
    éjszaka sírdogálok.”

    „Énérettem sírdogálsz?
    Engem kívánsz? Engem vársz?
    Bánatomnak vége hát!
    Óh szerelmes jóbarát!”

    „Gyere hí csöpp lugasom,
    zöld falomb közt, magoson.
    Öröm szárnyán röpülünk,
    virág alatt megülünk.”

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Három negatív szó

    nincs
    semmi
    baj

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.

    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csilladozó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.

    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály:Halvány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    összekötve aki jó.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Bohumil Hrabal – idézet

    „Hát igen, a világ mindig gyönyörű,
    nem azért, mert valóban az volna,
    hanem azért, mert én úgy látom.”

  • Pilinszky János – Téli ég alatt

    Fejem fölé a csillagok
    jeges tüzet kavarnak,
    az irgalmatlan ég alatt
    hanyattdőlök a falnak.

    A szomorúság tétován
    kicsordul árva számon.
    Mivé is lett az anyatej?
    Beszennyezem kabátom.

    Akár a kő, olyan vagyok,
    mindegy mi jön, csak jöjjön.
    Oly engedelmes, jó leszek,
    végig esem a földön.

    Tovább nem ámítom magam,
    nincsen ki megsegítsen,
    nem vált meg semmi szenvedés,
    nem véd meg semmi isten.

    Ennél már semmi nem lehet
    se egyszerűbb, se szörnyebb:
    lassan megindulnak felém
    a bibliai szörnyek.

    Forrás: szeretem a verseket