Németh Lászlónak
Ama kései, tékozló remény;
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.
Forrás: Lélektől lélekig
Németh Lászlónak
Ama kései, tékozló remény;
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.
Forrás: Lélektől lélekig
Az élő lény mind leendő halott.
Élni nem teljes lét, csak állapot,
melynek céljáról tudsz? Én nem tudok.
— Ne irigyelj embert, növényt, se állatot,
de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.
Forrás: Lélektől lélekig
Tóték alatt, az aljban
kidöntik az akácot,
mely legmesszebbre látszott.
Kérdeztem, hogy mi baj van,
szegény fa mért lakol,
hibás-e valahol.
És szívemet ütötte
a favágók szava:
kútgémnek kell a fa.
Tavasz van körülötte,
sugárzik rá az ég,
száz évig állna még
lombot, virágot ontva
és zengetné naponta…
a legszebb madarat…
de mostan, persze, persze,
tövére csap a fejsze
és csak a csonk marad.
Ledöntött, összerugdalt
sudarát elviszik,
itatja majd az udvart
s ő maga nem iszik,
robotban elgyötörve
néz le a kútgödörbe,
nyöszörgős, görbe, rút,
aszott, fekete rúd.
Jaj, régi, régi bánat,
hogy dőlni kell a fának,
hogy ég felé mutatni,
lombot, virágot adni,
dalolni nem elég.
Konyhára hasznot úgy hoz,
ha odaáll a kúthoz,
vagy üst alatt elég.
Végzet sikolt belőle,
mikor recsegve dől le.
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten ülünk a parti köveken
Édes napfényen, a Sajó meg én.
Gügyög a Balaton gyermetegen.
Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
És édes-kéken tükrözik a tóban,
És bennem, és az állat mély szemében.
Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
Riadtan lobban szeme a kutyának.
És gondolatom Istenhez suhan.
Nagyságos csendben ünnepel a tó,
S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.
Forrás: Lélektől lélekig
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is – mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
XVI. század vége
Magányra vágyom és nem bírom a magányt
Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
Mik magamból magamban magammá faragnak,
De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.
Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt
S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.
Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.
S egyfelé se megyek, ha nincs kiért, s ki mellett.
Rángó idegeim rácsain fennakadva
Magam vagyok magam lakatlan börtöne.
Forrás: Lélektől lélekig
A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha vagyunk oly bátrak,
kérdezzük szívünket:
Nem sok az „ünnepnap”?
Nem kevés az Ünnep…?!
Forrás: Lélektől lélekig
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja – percre perc enyész –
és újra kezdi mindig. Sose kész.
És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.
Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.
Forrás: Lélektől lélekig