https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Pilinszky János: Ama kései

    Németh Lászlónak

    Ama kései, tékozló remény;
    az utolsó, már nem a földet lakja,
    mint viharokra emelt nyárderű,
    felköltözik a halálos magasba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MINI-LITÁNIA

    Az élő lény mind leendő halott.
    Élni nem teljes lét, csak állapot,
    melynek céljáról tudsz? Én nem tudok.
    — Ne irigyelj embert, növényt, se állatot,
    de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Az akácfa halála

    Tóték alatt, az aljban
    kidöntik az akácot,
    mely legmesszebbre látszott.
    Kérdeztem, hogy mi baj van,
    szegény fa mért lakol,
    hibás-e valahol.

    És szívemet ütötte
    a favágók szava:
    kútgémnek kell a fa.
    Tavasz van körülötte,
    sugárzik rá az ég,
    száz évig állna még
    lombot, virágot ontva
    és zengetné naponta…
    a legszebb madarat…
    de mostan, persze, persze,
    tövére csap a fejsze
    és csak a csonk marad.

    Ledöntött, összerugdalt
    sudarát elviszik,
    itatja majd az udvart
    s ő maga nem iszik,
    robotban elgyötörve
    néz le a kútgödörbe,
    nyöszörgős, görbe, rút,
    aszott, fekete rúd.

    Jaj, régi, régi bánat,
    hogy dőlni kell a fának,
    hogy ég felé mutatni,
    lombot, virágot adni,
    dalolni nem elég.
    Konyhára hasznot úgy hoz,
    ha odaáll a kúthoz,
    vagy üst alatt elég.

    Végzet sikolt belőle,
    mikor recsegve dől le.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Sajó

    Ketten ülünk a parti köveken
    Édes napfényen, a Sajó meg én.
    Gügyög a Balaton gyermetegen.

    Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
    És édes-kéken tükrözik a tóban,
    És bennem, és az állat mély szemében.

    Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
    Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
    Riadtan lobban szeme a kutyának.

    És gondolatom Istenhez suhan.
    Nagyságos csendben ünnepel a tó,
    S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Én nem tudhatom

    Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
    a bűnről szóló tanítást. Utána
    nevettem is – mily ostoba beszéd!
    Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

    Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
    barlangja szívem. Azt hittem, mamája
    ringatja úgy elalvó gyermekét,
    ahogy dobogva álmait kínálja.

    Most már tudom. E rebbentő igazság
    nagy fényében az eredendő gazság
    szívemben, mint ravatal, feketül.

    S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
    bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
    hogy ne maradjak egész egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Cica

    Szobámban – hogy értelmet adjon
    Neki – mindig legyen egy asszony,
    Egy cica a könyvek között,
    S mindig baráti szó marasszon;
    Mert nem élhetek nélkülök.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György: A Pléïade ismeretlen csillagának szonettje

    XVI. század vége

    Magányra vágyom és nem bírom a magányt
    Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
    Mik magamból magamban magammá faragnak,
    De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

    Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt
    S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
    Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
    S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

    Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
    S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
    Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.

    S egyfelé se megyek, ha nincs kiért, s ki mellett.
    Rángó idegeim rácsain fennakadva
    Magam vagyok magam lakatlan börtöne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Őszi csengő

    A drótcsengő a parkban
    megszólal lágyan, halkan,
    mert rázza az őszi szél;
    zöld fönn a kapubálvány,
    de sárgul, hulldogálván
    fáról a gyenge levél.

    A drótcsengő a szélbe
    oly szomorún zenél be
    s a szívnek bánata kél.
    Fenn zöld a kapu rácsa,
    de zörg az év harácsa
    a földön: őszi levél.

    S a csengő csengve mindég
    mert rázza durva vendég,
    hivatlan északi szél,
    bejő a zárt kapún át,
    s hordozva hosszú gúnyát
    söpörget, sárga levél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Xénia

    Ha vagyunk oly bátrak,
    kérdezzük szívünket:

    Nem sok az „ünnepnap”?
    Nem kevés az Ünnep…?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

    A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
    ágyamra ül fásultan a magány,
    és rámtekint és nézdeli magát,
    és fésüli hosszú, hosszú haját.

    Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
    és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
    és oldja, bontja – percre perc enyész –
    és újra kezdi mindig. Sose kész.

    És oldja álmom, bontja gondomat,
    álomtalan partokra hívogat.
    Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
    hosszú haját nevetve fésüli.

    Csak hallgatom álomban, éberen,
    hogyan motoz-motoz az éjjelen.
    Most újra kezdi. Végtelen haja
    oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

    Forrás: Lélektől lélekig