https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Juhász Gyula: Vértanúink

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke földalol:
    E nagy napon, hol emlék s béke leng,
    A bús bitókra hittel nézzetek!

    Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
    Minden napoknál szebb és szabadabb!
    A nap, melyért mi vérben esve el,
    Nyugodtan haltunk ama reggelen.

    Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
    Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
    Hisz onnan árad, új világ felett,
    Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

    Szabadság minden népnek, aki él
    S halni tudott egy megváltó hitér,
    Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
    Mások szabad prédája, becstelen.

    Testvériség, mely át világokon
    Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
    Ó magyarok, ti élő magyarok,
    A halhatatlan élet úgy ragyog

    Rátok, ha az egekbe lobogón
    Igazság leng a lobogótokon,
    Az Igazság, mely tegnap még halott,
    Világ bírájaként föltámadott.

    A népek szent szövetségébe ti
    Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke így dalol.

    (1918. október 6.)

  • Ady Endre: Október 6. (Az aradi tizenhárom)

    Őszi napnak mosolygása,
    Őszi rózsa hervadása,
    Őszi szélnek bús keserve
    Egy-egy könny a szentelt helyre,
    Hol megváltott – hősi áron –
    Becsületet, dicsőséget
    Az aradi tizenhárom.

    Az aradi Golgotára
    Ráragyog a nap sugára,
    Oda hull az őszi rózsa,
    Hulló levél búcsucsókja;
    Bánat sír a száraz ágon,
    Ott alussza csendes álmát
    Az aradi tizenhárom.

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

  • Benedek Elek: Honvágy

    Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
    Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
    Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
    Élnek a lakói csendesen, békében.

    Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
    Világ végéről is szinte látva látom,
    Amint elindítja lágy ezüstös hangját
    S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

    Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
    Óh de rég láttalak, kis falum határa!
    Messze, messze tőled minden perc egy század,
    Könnybe borul szemem neved hallatára.

    A ház, hol születtem összeomlott régen,
    Édes jó szüleim sírban porladoznak,
    Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
    Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

    Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
    Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
    Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
    E szív te belőled el nem kívánkoznék.

    Nem vágyakodom én világ pompájára,
    Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
    S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
    Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

    Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
    Hallanám közelről harangod csengését!
    Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
    Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

    Nincs itt maradásom nagy város zajában,
    Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
    Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
    Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

  • Illyés Gyula: Szeretlek

    „Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet” –

    Szeretlek azóta,
    hogy megismertelek,
    azóta, mióta
    hétre hét, napra nap
    év negyvennegyedik,
    jött úgy, hogy észre
    a ráncaim veszik… csak
    hogy vagyok általad
    estétől reggelig
    titkosan gazdagabb –
    Életeddel telik
    annyira életem,
    hogy – enyém vagy tied? –
    el-elcserélhetem.

    Hogy így elevenen
    én neked lehetek
    lelket föltámasztó
    lét-újító verem –
    Ifjan és öregen
    sose volt kezdetek
    óta szerettelek –
    e földi rögökön

    Szeretlek, kedvesem,
    keres képzeletem
    szomjasan odafönn,
    odatúl is neked
    s nekem közös helyet…

  • Illyés Gyula: Költők egymás közt

    Nem lehet tisztességes ember,
    ki a versírást abbahagyja.
    Az igazmondást hagyja abba.

    A nem-hazúdást, nem-csalást
    hagyja abba az ilyen ember.
    Így állunk, öcsém, bizony evvel.

    A sorssal se mégy semmire
    viták haragos érve nélkül.
    S ha költő hallgat, belekékül,

    mint kinek fogy a levegője
    s vele sápadnak mind, zihálva,
    kiknek ő volna nyíló szája.

    Különös bibliát-idéző
    ragály! – De birodalmak estek,
    nem kapva lélekzetnyi verset.

    Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
    kik nem adják ki igazunkat –
    rászolgálnak, ha belefulnak!

  • Illyés Gyula: Don Juan megtérése

    És amidőn elkezdtem haldokolni
    és föltéptem az inget mellemen
    s vénen is anyámszülte meztelen
    hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,

    mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
    siketedés tenger-moraja kélt
    s szívemet is – még egy kis melegért –
    kitakartam s végleg megszégyenültem:

    ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
    kiszolgáltatottságunk a hiú vigasznak,
    hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz

    asszonyunk most választódik ki; az,
    ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
    mint az az első, kitől megszülettünk!

  • Illyés Gyula: Ady és Móricz…

    Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
    s ti többiek, ti hamar elindultak,
    jó volna ma is mögöttetek állni,
    beh jó volna megmaradnunk fiúknak.

    Próbája nem volt ilyen még e népnek
    s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
    Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
    és milyen nehéz minekünk a várta!

    Beh korán vágja itt a sors a sarjat
    s a jó szálfákat le beh korán dönti
    engedve szabad utat a viharnak –

    Kegyelem nekik, kik törten elesnek
    s irgalom, akik merészelnek nőni
    a nyomotokban föl a vak egeknek!

  • Illyés Gyula: Körülvettelek…

    Körülvettelek, ahogyan
    ezer karjával a világ,
    féltve, becézve, nyugtalan,
    ahogy a víz, a lég, a fák.

    De nem nyugszik most sem a vágy,
    hogy megláncol, hogy megfogan,
    betölti tested otthonát
    és szíved alatt társa van.

    Átszállunk majd nyomtalanul
    rajtad és benned; lekonyul
    a szolgaságba szép fejed,

    de mint ág, ha terhét veti,
    megint a menny ég kell neki,
    mert ami él, csak – átmenet!

  • Illyés Gyula: Széchenyi

    Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
    a döblingi alkony, ahogy
    a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
    a napot, mint fövő tojást
    s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
    fölnyúlik, mint a láng szakad
    s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
    (hogy összefogja még magát)
    magához vonja mind a bajt, a szenvedést
    (mellyel kis nép is egy világ) –:
    Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
    a végtelent ölelve küzd –

    nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
    a legutolsó, amikor
    a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
    pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
    s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
    a jaj előtt, hogy „nem birom!”
    zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
    köpjék rá önnön vádjait,
    mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
    (hisz hasztalan volt, hasztalan!),
    hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
    szitok, üvöltés fojtsa el –

    adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
    az ő útját! – A félelem,
    a szégyen és önmardosás vad elemeit,
    mint gőzt – munkára váltani!
    hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
    verejtékét simítsa szét,
    még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
    s szájunkon, az eltorzulón
    kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
    s a bomló lélek, mint a láng
    meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
    Az volt talán az istené.