https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Komócsy József: Bor

    Jár a pohár kézről kézre;
    Mámorának tiszta méze
    Altasson el minden gondot!
    Hogyha borban fürdik ajkunk,
    Nem fog ki a bánat rajtunk;
    Bölcsesség van a pohárban,
    Ne vesszen egy csöpp se kárban:
    Derüljön ki minden homlok!

    Édes mámor, rózsafelleg,
    Szívet és főt mely ha ellep,
    Múltat, jövőt elfelejtünk;
    Fölgyúl a vér ereinkben,
    Ifjúság kél szíveinkben;
    Földi láncát mind lehányja,
    Kedvből támad égi szárnya:
    És magasra száll fel lelkünk.

    Édesebb a csók a borban,
    Mely elringat jobban-jobban,
    Mint a gyermeket a dajka;
    S pohárcsengés közt a dalban
    Sokkal szívhez szólóbb hang van:
    Föl a pohárt! … Végső cseppje,
    Az csak legédesebbje:
    Aki józan, lelke rajta!

    Forrás: www.eternus.hu / Komócsy József: Bor

  • József Attila: Hymnus a borhoz

    Bor, te dús örömelixír,
    Bor, te táltos rőt pogány,
    Csók az Élet ajakán,
    Kedvesemnek várva vitt hír.

    Vérem forrjon véled össze,
    Bor, te férfikor teje,
    Mindeneknek elseje,
    Torkom érced hadd fürössze.

    Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
    Május hímes köntöse,
    Víg tüzek víg kürtöse,
    Őserők tűz-istenkorcsa.

    Bor, ma téged megrabollak,
    Mellem érted döng s tüzel,
    Bor, téged vasárnapollak.

    Bor, ó, égjünk, égjünk együtt el!

    Forrás: www.eternus.hu / József Attila: Hymnus a borhoz

    József Attila, Hymnus a borhoz, bor, életöröm, szenvedély, ünnep

    József Attila: Hymnus a borhoz

    Bor, te dús örömelixír,
    Bor, te táltos rőt pogány,
    Csók az Élet ajakán,
    Kedvesemnek várva vitt hír.

    Vérem forrjon véled össze,
    Bor, te férfikor teje,
    Mindeneknek elseje,
    Torkom érced hadd fürössze.

    Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
    Május hímes köntöse,
    Víg tüzek víg kürtöse,
    Őserők tűz-istenkorcsa.

    Bor, ma téged megrabollak,
    Mellem érted döng s tüzel,
    Bor, téged vasárnapollak.

    Bor, ó, égjünk, égjünk együtt el!

    Forrás: www.eternus.hu / József Attila: Hymnus a borhoz

  • Jeszenszky Danó: Bor és szerelem

    A bor és az édes szerelem
    Két nagy földi jó,
    De csak úgy, ha a szerelem új,
    A bor pedig ó.

    Forrás: www.eternus.hu / Jeszenszky Danó: Bor és szerelem

  • Ady Endre: Fuimus

    Nem voltam én mindig
    Ilyen csendes ember,
    Sokszor talált ébren
    A pirkadó reggel.
    Sokszor ráragyogott
    A hajnal sugára
    Egy-egy nekibúsult
    Jó kompániára.

    Eltemetni való
    Mindig akad bánat.
    Hejh! volt akkor dolga
    A boros pohárnak!
    Szomorú szíveknek
    Szép szomorú nóta
    És gyöngyöző bor volt
    A meggyógyítója.

    Könnyen jött még akkor
    S könnyű volt a bánat,
    Könnyű volt elűzni
    A boros pohárnak.
    Talán a bánat is
    Könnyen indult útra,
    Mikor az indulót
    Gyurka cigány húzta.

    Mintha más törvénye
    Volna a világnak,
    Nem olyan, mint régen.
    Nehezebb a bánat…
    Mint egy titkos erő
    Uralkodik rajtam,
    Elnémítja, mikor
    Panaszra nyíl ajkam.

    Hiába fojtanám
    Tivornyába, borba;
    Nem válik el tőlem,
    Hozzám van láncolva!
    Hejh, most a szívemről
    Nem száll el a bánat,
    Ha megiszom borát
    Az egész világnak!…

    Forrás: www.eternus.hu / Ady Endre: Fuimus

  • Morócz Jenő: Eső esik

    Eső esik, megeredtek
    Az ég csatornái,
    Lesz alkalmunk néhány napig
    Térdig sárban járni.

    A szabadban csak kocsival
    Járhat most az ember,
    Mert ottan a lotyogó sár
    Valóságos tenger.

    Jól esik az utasoknak
    Csárdába betérni,
    Olyan pompás a rossz időt
    Az ablakból nézni.

    Hamar múlik az unalmas
    Idő a bor mellett,
    Mert az velünk esőt, sárt és
    Mindent elfeledtet.

    Forrás: www.eternus.hu / Morócz Jenő: Eső esik

  • Petőfi István: Bordal

    Hej, galambom, korcsmárosné gyöngyvirág,
    Kóstoltassa meg csak vélem a borát,
    Most kerestem föl először én magát,
    Szoktatóban a javából adjon hát!

    Szél fúj ott künn, eső esik javában,
    Jó helyem van nékem itt a korcsmában,
    Amíg megszűn a szél és a fergeteg,
    Akkorára borom elfogy s nyergelek.

    Pusztán lakom, rég nem voltam városban,
    Hej, még sokkal régebben a templomban,
    Mi a patvar, úgy hevülök borától,
    Talán bizony üdvözülnek csókjától.

    Édes lelkem, úgy szomjazom csókjára,
    Adjon nekem csak egyet is próbára;
    Higgye meg, hogy jóltevőleg hat reám,
    Lássa csak, mint esenkedik érte szám!

    Földerült már, megszűnt a szél s fergeteg,
    Kincsem, lelkem, korcsmárosné, elmegyek,
    Nincsen pénzem, kifizetni a borom,
    Itt egy pár csók, ezt zálogba itt hagyom.

    Forrás: www.eternus.hu

  • Ignotus: Tavaszi bor

    Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
    Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
    Új tavaszok, elvonuló telek,
    Lemondva múlók, követelve kérők,
    Kékségek, miknek hűse is meleg,
    És meghalások, szürkeségbe térők –
    Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
    Mit tudom én, ki az, aki vagyok!

    Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
    Gondolom is a bort, ami megejtett,
    Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
    Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett;
    Őrületet, mely az agyban rekedt,
    Csókot, amely csattanni elfelejtett
    És életet, életet, életet,
    Amelyet aki élt, nem élhetett.

    Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ,
    Ó paradicsom annak, aki bírja,
    Asszonysmosoly és almafavirág,
    Vizek esése, illanatok írja,
    Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
    Lételek ágya, rothadások sírja –
    Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
    Feleljetek nekem: vagyok-e még?

    Vagyok-e még és voltam-e vajon,
    S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
    S nem itt viaszlik-e önágyamon
    A halott, kinek fölibe hajoltam,
    Én vagyok-e, ki ballag utamon
    S nem porlok-e rég valamerre, holtan,
    Pályám – én vagyok-é, aki futom?
    Nem tudom – ha megöltök, se tudom.

    Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
    Megújra, míg tavaszvirágra várok,
    S koporsófödél, ami fönn ragyog
    És lenn az utca temetői árok;
    Kezdettől fogva én nem én vagyok,
    Kezdettől fogva én csak hazajárok –
    S tavasz s virág s napfény és szerelem:
    Élj és ragyogj és ne törődj velem!

    Forrás: Magyarok Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

    Fésű földben, karóra víz alatt,
    madártetem a hóban…
    Száz év előtti karácsonyi lap
    a bombatalálat érte fiókban.
    Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
    vízparton áll, gyerek fölé hajol,
    sötét haja lobog a nyári szélben.
    Szilánkok egy ház romjai alól,
    amely leégett az idő tüzében.

    Fakó zseblámpafény erőlködik,
    hogy kimentsen az éjből valamit.
    Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
    A múlt kihamvadt évtizedeit
    villantaná törött tükördarab.
    Ahogy a kő fölött beforr a hab,
    ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
    a végén ránctalan nemlét marad,
    mintha sosem lett volna semmi sem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete

    Élve dobták a kályhába a patkányt:
    előbb a sistergő, narancsvörös láng
    közt patkány-forma árny, később finom
    rágcsáló-csontozat egy múzeum
    hullámzó tárló-üvege alatt,
    majd az sem. A macska-szaporulat
    fölöslege vízbe, aztán szemétre
    kerül, egy ázott gallér tarka prémje
    darabokban, hamu és hagymahéj közt.

    Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
    fényes sörény, és mindez hihetetlen.
    A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
    törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
    tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
    fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
    nyár lesz, tízmillió káposztalepke
    sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
    fölött fehér, tündér atommodellek:
    a pitypangok.

    Minden úgy jó, ahogy van:
    ez a szem nézete. Holott az agyban
    egy végtelen védő- és vádbeszéd
    folyik egyszerre s szortírozza szét
    – melyik ki mellett szól – a képeket.
    Egy csont-jég laboránsnő méreget
    pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
    fekete logika – érv-ellenérv –
    őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
    egész-igen, vagy az egészre: nem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben