Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.
(Rónay György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Rongy-alak – szalad a hold után.
Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet…
Hisz égi országutadon te vagy az úr
S néked népes az éjszaka.
Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –
S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.
Forrás: Lélektől lélekig
Járosi Andornénak
Kis ablakfülke mély boltív alatt:
A rendházból a templomba lelátok.
Befagytak az orgona sípjai,
Az oltáron nem imbolyognak lángok.
Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
Ilyenkor, istentisztelet után
Az Isten egymagába mit csinál?
Nagy, üres háza kellős közepén
Mire gondol? Szorongva kérdem én.
Az Isten, akit én úgy keresek,
És nem találok, nem találok meg:
Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
Általa küldött csomagot Anyám?
Kezével írnak nekem levelet?
Kezével símogat a szeretet?
Szavával vigasztal az orvosom?
Ó, hol találom, hol találhatom?
Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
Azért, azért nem ragadhatom meg,
Azért járok hiába templomot,
A templomokban otthon nem vagyok.
Csupán így, istentisztelet után
Az üres isten-házba nézni le,
Szorongva lesni: gondol-e reám,
Így, kívül, kívül a szentély falán:
Ez vagyok én, ez vagyok igazán.
Forrás: Lélektől lélekig
Szerencse, hogy nap jár az égen,
hogy óriás tűz ég az égen.
Szerencséje a meztelennek,
akit csak két keze melenget.
Szerencse, hogy hold jár az égen,
fölemelt, fénylő pajzs az égen.
Szerencséje az álmatlannak,
akit a rémek megrohannak.
De van nekem új fényességem,
ragyogóbb, mint a nap, hold az égen.
Szerencse, hogy Te jársz a földön,
nap, hold az égen, Te a földön.
Forrás: Lélektől lélekig
Még nincs vége a télnek,
Még nem halkul az ének,
De már erőlködik a nap,
Visz a lendület, hajt tovább,
És ha senki nem hallja meg imád,
A remény mindig erőt ad.
Még űzzön a tűz, az örök,
Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
Lassan felszáll a pára,
Nem tudod, mit hiszel,
Mondd a jósnak, mit viszel?
Boldogságot jósolt mára.
Szikrázó nő, de hamisan kacag,
A másnap reggel mindig vacak,
Kellett ez Neked?
A hazugság az égbe emel,
Hát senkinek sem hiszel?
Hogy más vagy, észre sem veszed.
Peregnek a percek, még gyorsabban,
És ha szíved ütemre dobban,
Még, még énekelj,
És ha a viharszemű lány sír,
Lelket facsar, ahogy csak bír,
Nem tudod, hogy mit felelj.
Térdig ér a hó, meg a szemét,
Vedd hangosabbra a zenét,
Hunyd le két szemed,
Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
Ki emlékszik még a kimondott szóra,
Ki tudja majd neved?
Tengerparti homok ropog halkan,
Elmerül a nap, az utolsó dalban,
Még lelkemben élsz,
Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
Egyszer csak nem veszed észre,
Ugye már nem félsz…
Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
A hajó nem vár,
A szigetről maradt egy kép,
Bár az egész csak emlék,
Örökké magába zár.
Forrás: Lélektől lélekig
!
1913. január 21.
Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.
Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?
Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.
Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:
Forrás: Lélektől lélekig
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
Forrás: Lélektől lélekig
M. I. Szizovnak
Elhagytam városom örökre,
Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
Még messziről, rengőn-röhögve,
Csúfolnak gúnyolódók engemet.
Ottan az öröklétről szóltam –
És kövekkel dobáltatok ti meg.
Múló rohamban rángva nyomban
Kinevettétek szenvedésemet.
Elhagylak, száműzötten mától, –
Szabadságomat nem köthetitek.
Futok – meggörbült, sápadt vándor –
Aranyló búzatáblák, köztetek.
Zsombékokon, rozsföldre érve,
Futok a síkon át, a téres réteken.
A kék búzavirág elébe
A földre hajtom őszülő fejem.
Gyöngéd virág, te érints engem,
Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
Megnyugszik lázban égő lelkem,
Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.
Az alkony szégyenkezve gyújtja
Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
S a lomha szellő fújja-fújja
Hajam ezüstlő-őszes szálait.
Forrás: Lélektől lélekig
Mi vagyunk a szelíd fiúk,
kik a légynek sem ártunk,
szerények, csöppet sem hiúk,
mindég egy rímre vártunk.
A versek csillogó hada,
egy megpendülő ballada,
egy puha, kedves ábránd,
egy gondolat tovább ránt.
Nekünk a józanság a rút,
s a bölcs nem a barátunk,
de mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.
Hagyjátok rá, hogy mit szeret,
az árva rímelőre,
az álma rózsálló keret,
onnan tekint előre!
Poétás szívvel őgyeleg,
a méla, tévedő gyerek,
s mindazt, mi nem művészi,
szabódva-félve nézi.
Számunkra nincs egyéb kiút,
csak az, ha verset gyártunk…
Mert mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.
Nem tudjuk, hányadán vagyunk,
de sohasem alélunk.
Forrong-zsibong hívő agyunk,
s az álom az a célunk.
Keressük a halk kerteket,
mert durván visszavertetek,
a gőgre dölyf a válasz…
S harcba nem száll az,
aki kegyes, szeretni tud,
az fogja a mi pártunk!
Hisz mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.
Kosztolányi Dezső fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
