Fáradt-szelíden megy a Szépség –
felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.
Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.
Hideg sírással jön az éjjel –
a vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.
Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?
1926
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Figyelmeztetlek;
mint a téli reggel,
egemen annyi csak
– ha fölkél is – a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap.
S: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken.
És: kapaszkodni nincs
se fal, se ág…
Én be nem csaplak,
a közhely szavát mondom,
ha érteni csak az segít.
Tél van. Korán esteledik.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Ki a mezőre ballagok,
hol fű között virág terem,
virágok, szép virágaim,
be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
szívem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Leülök a virág mellé,
és elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
s megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
testünkön lelkünk fülibe;
szagolja csak s nem hallja meg
a test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
beszéde, annak dala ez,
s ha lényem durvább része a
sírban rólam lefejledez:
nem szagolom többé, hanem
hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
te lész majd ott bölcsődalom,
melynek lágy zengedelminél
tavaszonként elaluszom,
s következendő tavaszig
lelkem szép álmakkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Pest, 1847. április
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad.
S a szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.
Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
a halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön;
kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillásrétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.
Bakonyerdő a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben
s elázom benne, csontig ázom,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Óh, pírban fürdő,
szépséges világ,
pihent testeknek
boldog, lomha kéje,
rejtelmes, fényes,
ezer puha fészkű,
gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
csodálatos Élet,
be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
és mind a másé,
mennyi arany cseng
és mind a másé,
mennyi erő küzd
és mind a másé,
mennyi asszony van
és mind a másé,
mennyi új kéj zsong
és mind a másé,
mennyi szándék tör
és mind a másé,
mennyi minden van,
mennyi szép minden,
mennyi szent minden
és mind a másé.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Én már csak abból élek ha adok
neked szívet virágot kacatot
csókot csapongást örömet
nem tudom mit csináljak nélküled?
Nem tudja mit csináljon kezem,
csak ha rád várok akkor létezem,
csak akkor lélegzem, ha csókolok
a csókjaidból levegőt szívok.
Őrjöng a tér és szétrobban a perc:
mit csinálsz? hol vagy? szeretsz? hogy szeretsz?
csalánként perzsel a torok,
megfulladok s te nem tudod.
Csak attól élek ha rád gondolok
szívemben látom lengő alakod
benned veled általad szeretem
halálomat – s maradék életem.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Látod, lassan elhervad
odakinn minden virág,
úttalan kóborlókkal
telik meg a világ…
Látod már sosem terem
több tiltott gyümölcs a fán,
csak a képek maradtak
emlékeink falán…
Látod nincs több ölelés,
a vágy hiába éget,
elvesztettük a jövőt,
a végső menedéket…
Hiába reménykedtünk,
hogy ne félj, minden rendben,
már egyedül kuporgok
a csóktalan csendben…
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
mert nincs rendében eljárásotok,
ti a dolog végébe kaptatok,
és így tevétek már régóta mindig;
látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
ott fönn maradjon, míg majd valahogy
alája rakja szépen a falat,
s legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
ezért ad a hon nektek kenyeret,
ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
sikert mutattok is föl néha-néha,
csak olyan az, mint hogyha engemet
a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
ételt, s talán még épen olyan ételt,
mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
ha meg nem fogjátok az elejét,
ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
eláradó bőségben termenek,
s bár az utósó szolga és a pór
zsebébül aranyat marokkal szór:
azon nemzetnek még sincs semmije,
azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
nyomorg, tengődik mindenfélekép:
azon nemzet gazdag végtelenűl,
mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
a ház végére láncba szoriták,
s láncát harapva tördeli fogát,
amellyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
megvettetésére a kerek világnak!
Pest, 1848. február
Forrás: FB Szeretem a verseket
Ha dübörögve hirtelen bezárul
mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
mi fáj nekem e keserű világbul,
mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
bús lelkemet, mely halottra fázott,
minek az íze, emléke, zamatja,
mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
s még mindig ég a régi, beteg seb!
A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
aranyos gyertyafényben zongorázták,
és benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
hol hunyó nap van és ködök vára,
s lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
valaki, aki árván erre tévedt,
s akinek útja végtelenbe mélyül…
Forrás: FB – Szeretem a verseket
j
Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
egymást halálig híven szeretők.
A bükk a nő,
a fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
ölelő karjaival átaléri.
Úgy látszik, mintha reáomlana,
pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
a vihar ellenébe szegülőket.
Így öregedtek meg:
egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
ölelkeznek a gyökerek a mélyben.
Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
két Isten ültette pici palánta?
S ahogy a törzsük hatalmasodott:
úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
törzsüket bronzzal ötvözte körül
a felkelő és lemenő nap.
E mozdulatlan, néma szerelem
a jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
az emberbőrbe bújt Halál kaszája.
Forrás: FB Szeretem a verseket
