Szerző: Mária Németh

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

    Vádlón ne kutass a szívemben,
    megvetlek örökre, ma lásd,
    de imádom a fényt a szemedben
    s a ravasz hitetést, a csalást.

    Holtként kiterülve lefekszel,
    s kérdőn hajolok föléd:
    a róka halált így színlel
    s ragadoz hollócsemetét.

    De ki bánja? Ölelj: sose félek.
    Hamis úgyis e vad lobogás.
    Lelkem viharedzett lélek,
    sokat érte goromba csalás.

    Nem téged imádlak, drága,
    csak árny vagy, echo-zene:
    arcodban a más arc álma,
    akinek csoda-kék a szeme.

    Az a másik tán sose jámbor,
    s látszatra – ki tudja? – hideg,
    de a léptei fénysugarától
    lelkem zuhatagja remeg.

    Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
    s elmégy, ha akarsz, ha nem.
    Te még befelé se mondasz
    hazugságot szelíden.

    Megvetlek téged örökre,
    de végül is ezt rebegem:
    ha a menny s a pokol nem lenne,
    kitalálnánk, hogy legyen.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád  menyasszonyának, Lichtmann Annának

    1913. január 21.

    Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.

    Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?

    Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.

    Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrej Belij: A száműzött

    M. I. Szizovnak

    Elhagytam városom örökre,
    Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
    Még messziről, rengőn-röhögve,
    Csúfolnak gúnyolódók engemet.

    Ottan az öröklétről szóltam –
    És kövekkel dobáltatok ti meg.
    Múló rohamban rángva nyomban
    Kinevettétek szenvedésemet.

    Elhagylak, száműzötten mától, –
    Szabadságomat nem köthetitek.
    Futok – meggörbült, sápadt vándor –
    Aranyló búzatáblák, köztetek.

    Zsombékokon, rozsföldre érve,
    Futok a síkon át, a téres réteken.
    A kék búzavirág elébe
    A földre hajtom őszülő fejem.

    Gyöngéd virág, te érints engem,
    Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
    Megnyugszik lázban égő lelkem,
    Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.

    Az alkony szégyenkezve gyújtja
    Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
    S a lomha szellő fújja-fújja
    Hajam ezüstlő-őszes szálait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edmond Eugène Alexis Rostand: Széllel-béleltek

    Mi vagyunk a szelíd fiúk,
    kik a légynek sem ártunk,
    szerények, csöppet sem hiúk,
    mindég egy rímre vártunk.
    A versek csillogó hada,
    egy megpendülő ballada,
    egy puha, kedves ábránd,
    egy gondolat tovább ránt.
    Nekünk a józanság a rút,
    s a bölcs nem a barátunk,
    de mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Hagyjátok rá, hogy mit szeret,
    az árva rímelőre,
    az álma rózsálló keret,
    onnan tekint előre!
    Poétás szívvel őgyeleg,
    a méla, tévedő gyerek,
    s mindazt, mi nem művészi,
    szabódva-félve nézi.
    Számunkra nincs egyéb kiút,
    csak az, ha verset gyártunk…
    Mert mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Nem tudjuk, hányadán vagyunk,
    de sohasem alélunk.
    Forrong-zsibong hívő agyunk,
    s az álom az a célunk.
    Keressük a halk kerteket,
    mert durván visszavertetek,
    a gőgre dölyf a válasz…
    S harcba nem száll az,
    aki kegyes, szeretni tud,
    az fogja a mi pártunk!
    Hisz mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Kosztolányi Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Herceg Anita Mária: Álarcosan

    Hát ha rossz vagyok, szótlan, borús, hideg,
    Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
    A Világ minden fényét s melegét szórva adnám.
    Kastélyokat, pálmákat, táncokat, ibolyákkal a téli Riviérát,
    Vagy legalább egy egy dús összebújt boldog órát.
    De most oly nehéz. Most egy sugarat se tudok
    Hazudni, se lopni, vergődő és fénytelen harcokon el kell kopni.
    Az Antikrisztus napjai ezek,
    Csillog a világ szörnyű arany-szennye,
    Öhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe.
    S én lent vergődöm és nem tudja más,
    Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek,
    De légy türelmes, jön ég ideje szebb zenéknek.
    Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet
    Váró révem, virágos menedékem,
    Most álarc van rajtam zord és rideg, de letépem.
    Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
    Öledbe hajló arcomról lemállik,
    S te ringatsz-ringatsz jó térdeiden mindhalálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kelemen Erzsébet: Jobb lenne talán

    A szerelem-szeretet törvényszerűsége, megnyilvánulása a testi, lelki, szellemi eggyéválás igénye, amely során az ember mindig átéli, hogy mindez csupán merő próbálkozás: a szeretett személybe való beolvadás örökös vágya végigkíséri életünket. Éppen ezért jobb lenne talán
    ha mi ketten
    lángnyelvek lennénk,
    jobban, teljesebben,
    egymásba ölelkezhetnénk.

    Vagy magas hegyoldalról
    csörgedező kis patakocskák,
    akkor együtt
    óriási folyamként
    hullámozhatnánk tovább.

    Vagy legyünk inkább
    egymásba épülő hangok,
    amelyek adják
    a csodaszép dallamot.

    Esetleg egy szó csupán,
    amely csak veled s velem
    lenne igazság,
    s nélküled-nélkülem
    értelmét vesztené ám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jules Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem

    Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,
    mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,
    szemem láttára lesz belőled zene, dallam,
    s már lát a fülem is, éppúgy, mint a szemem.

    Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,
    szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap
    hallom, amint dobogsz halántékom alatt,
    mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.

    (Rónay György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Hasonmás

    Egyszer, vak október ködében,
    Ballagtam, dúdolgatva én.
    (Ó, fizetetlen csókok éje
    Nem pénzen vett leány ölén!)
    S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
    Rég elfeledt dal szállt felém.

    S feltámadt ifjuságom álma,
    S te, mintha élnél, mintha még…
    S elragadott az álmok álma,
    Eltűnt a szél, vihar, sötét…
    (Így ébred a kamaszkor álma.
    De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)

    Váratlan – éjszaka ködéből
    Elémbe imbolyogva lép
    Egy vénülő ifjú (de rémlő:
    Nem volt-e álombéli kép?),
    Kilép az éjszaka ködéből,
    És egyenest elémbe lép

    S így suttog: „Unok lődörögni,
    Szippantani ködök dohát,
    Más-más tükrökben tükröződni,
    S csókolni mások asszonyát…”
    S furcsának tetszett nékem ő is,
    Összeakadtunk újra hát…

    Majd – pimaszul elvigyorodva –
    Mellőlem eltűnt hirtelen…
    Oly ismerős-bús ez az orca,
    Valahol láttam már, igen…
    Talán a tükörüvegen
    Magammal találkoztam volna?

    Forrás: Lélektől lélekig