Bomlik a házak kontya
a sötétedés bontja
némán belekuszálja
hajuk az éjszakába
Engem is beleszőne
csillagos feketébe
de én anyámtól boldog
sugarakat hordok
Lépésem füttyöm szikra
csiholom bátorítva
a dermedt füveket fákat
Mintha már moccannának
Forrás: Kedvesch versek
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
Délben az ember kísértetett,
Az éjben sírtak a kísértetek.
Síratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.
A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.
Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.
Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.
Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
De a legszebb és legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
Tedd most szívedbe és füledbe el –
Az értelmét majd megtudod, ha kell.
MÉNÉ TEKEL – ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
Egykor a sötétben elmondottam dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.
Forrás: Kedvesch versek
(3. felvonás, 2. szín)
Míg pap sok jót mond, s tesz keveset,
A szaladhoz serfőző önt vizet;
Ha majd szabónak úrfi gyáma lesz,
S máglyán nem hithagyó, kurafi vesz,
Ha bíró minden ügyben jól ítél,
S lovag, nemes, adósság nélkül él,
Ha nyelven többé pletyka nem repes,
S a zsebmetsző tolongást nem keres,
Ha pénzén uzsorás földet mível,
S kerítő, kurva templomot emel;
Akkor lesz Albion
Zavarral teljes hon,
És oly idő jön, aki még megéri,
Hogy fő divat lesz lábbal mendegélni.
Forrás: Kedvesch versek
Hatvan évig lófaszkodtál
és vetetted a szar magot,
a múltadon elrágódhatsz,
de a jövendőt baszhatod…
Forrás: Kedvesch versek
Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.
Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.
Forrás: Kedvesch versek
Amikor én Istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogyha vigasztal, elhihessem.
Forrás: Kedvesch versek
Gonoszok uralkodnak rajtam
de majd szabad leszek
Istennek örvendezek
mint a gyerekek
Forrás: Kedvesch versek
keresgélt a repülőgép
fél szárnnyal a vizet szántva
míg a lagúnák közt rálelt
a parázsló betonsávra
domborodott az ég kékje
homorult a földnek zöldje
mikor a gép alázökkent
fújtatva és dörömbölve
húzta a sok kis cölöpház
maga alá az árnyékát
rezegtek mint a bazári
fölhúzható bádogbékák
föld az éggel kék a zölddel
borult össze elalélva
szerelemtől részegülten
betűzgettem Cartagena
delet ilyet soha én még
napot soha még így égni
hol a bokor víz és viskó
s még a beton is érzéki
félórát ha voltam nálad
míg egy kisded megszülethet
ameddig egy ismeretlent
elföldelnek elfelednek
kísértésbe szédítőbe
estem véled szerelembe
hogy maradjak viskóid közt
mindenkitől elfeledve
ittam fényed, kéked-zölded
a géphez gurított létra
tetejéről félórára
enyém voltál Cartagena
fölszállóban már úgy rémlett
vityillóid rezegtetve
mindegyikben mintha egy-egy
szerelmespár ölelkezne
jaj, elválnunk miért kellett
magadhoz miért nem öleltél
minden évszakom azóta
hóval borított hideg tél
egy napodért-éjszakádért
cserébe mit vágyton vágyok
adtam volna üdvösségem
az örökkévalóságot
ilyen bolond ki szerelmes
érzi, hogy a szíve béna
belémsajdult sose látlak
többé viszont Cartagena
s ittalak még színed-fényed
amennyi talán elég lesz
itt a deres Kárpátok közt
a közelgő öregséghez
hol a nap is a tiednek
csak lézengő halvány mása
kél és nyugszik emlékeztet
az egyszer volt ragyogásra
ó a kéked, ó a zölded
kékje-zöldje víznek, égnek
Karib-tenger tüneménye
a neved is belémégett
nem gyógyít ki az idő sem
azon kapom magam néha
félhangosan szólongatlak
Cartagena, Cartagena.
Forrás: Kedvesch versek
Cornelius Clemens konzul szólt. “Kívánom,
hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
jó fazekas is kontár kerti munkán.”
De egyszer szemlét tartott birtokán
s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
a többiek, mert az sután s ügyetlen
munkált az úton, tétován, ütése
saját ujját sebezte kalapáccsal.
Kedvetlenül fordul tiszttartójához
a konzul és szemével kérdi, mint van.
“Bocsáss meg”, szól az, “mindent megpróbáltam
a kallótól a takács műhelyéig,
de ez bizony nem értett semmihez sem.”
Cornelius Clemens most türelme-vesztve
ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
“Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?”
A rabszolga bánatfelhőzte arcát
sötét gőggel emelte: “Csak király.”
A konzul hallgatott, részvéte felkelt
s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
S mert kegyes úr volt, így szólt: “Öljétek meg.”
Forrás: Kedvesch versek
“Már az is elég, hogy a világ egy része folyton az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?”
Forrás: Kedvesch versek
