A színem kék, a telep színe szürke.
s mert halált hoz rám az, hogy kék vagyok,
a dróthálók mögött körözve
nem vígasztal, ha prémem felragyog.
És vedlek. Boldogan vetném le énem,
s dühöngve, mert kopasznak lenni jó,-
de bőrömön átüt, fröcskölve, kéken,
és szikrázik, vakít, akár a hó.
Vonítok hát, borzongva egyre fújom
a harsonát, a Végítéletét:
vagy örökös szabadság lenne jussom,
vagy legalább örökre vedlenék.
Egy látogató úr felvette bambán
magnetofonra vonító szavam.
Kerülne ő ide, sokért nem adnám,
s vonítana, akárcsak jómagam.
Szegény szívem, szenvednék már ki végre-,
padlóra küld, de ott megóv sorom.
Menekülnék, de itt születtem, s e
honi Dachauból nincs kiút, tudom.
Egyszer, hogy romlott hallal jól belaktam,
láttam az ajtón nyitva a retesz,
s a csillagos éj vonzott, s én hivatlan
rászabadultam, hittem, könnyű lesz.
Körös-körül a hóbuckás Alaszka,
s én, mint az őrült, mint kit pestis űz,
száguldottam, csillagokat harapva,
s táncolt tüdőm, gyúlt bennem ősi tűz.
Szemembe holdezüst szikrái szálltak.
S hogy vezetőmnek szegődött a Hold,
láttam, az ég nem négyzetekből áll csak,
mint ketrecemre hulló csonka bolt.
Hemperegtem a hóban. Örömömben
fákkal fecsegtem. Tetszett a vadon.
S a hó nem félt szivárványlani körben
és versenyt kéklett velem szabadon.
De elfáradtam. Viharok cibáltak.
Sebzett mancsaim kikezdte a fagy,
és nem volt senki társnak és barátnak.
Rabság szülötte lásd be, gyenge vagy.
Ki ketrecben született – ketrecért sír,
s borzadva fogtam fel, hogy szeretem
a biztonságos dróthálót, s a mundir-
szürke telepet, mely szülőhelyem.
És visszatértem, szánalmas-leverten,
de hogy retesz csikordult, bűntudat
helyett keserű vád gyötört, s e percben
tudtam, a honvágy gyűlöletbe csap.
Igaz, változtak az idők azóta.
Korábban zsákbafojtás volt divat.
Ma tiszta már és vértelen a munka,
s kit áram üt, nem kínlódik sokat.
Nézem az eszkimó nőt, aki gondoz.
Becézve siklik keze hátamon,
s tarkóm vakarja ujja – ért javamhoz,
érző szemében mégis fájdalom.
Hiszen szeret, nem hagy éhezni, fázni,
dajkám, táplálóm, orvosom e nő,
de kötelessége is rám vigyázni,
s tudom felad, ha eljön az idő.
Panaszos-szépen suttog, símogat majd
és drótot dug szájamba, s könnyezik…
Gyalázat ez! Hozzám bújik, ha sóhajt:
külön hóhérnak kéne lenni itt!
Ó, büszke őseim, áldott naivság!
Az én szemem rabsors nyitotta föl.
Ki táplál – szolgálom. A többi hívság.
És aki símogat – majdan megöl.
Forrás: Kedvesch versek
