https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

    Uram, a tél bevert a templomodba.
    Álltam vaspántos portádon belül
    s ámulva néztem botra-font kezemre
    sugárban omló fényességedet.
    Térdelt a nép, én álltam egyedül,
    úgy hallgattam, amit beszélt papod:
    „Ez világot szívedben megutáljad
    és úgy menj ki belőle meztelen -”
    Uram, te ezt így nem akarhatod.

    Tudom, hogy földed nagy területéből
    egyetlen barlangod jutott nekem,
    s megreng az is, ha viharod zenéje
    végigrobajlik fenn a tölgyeken.
    De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
    és jó hozzám az erdő: ennem ad,
    rigószavaddal kelt a kora-reggel
    s odvamba surran este sünfiad.

    Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
    új őszig minden gondot eltemet:
    mezítláb járom harmatos meződet
    s verőfényed füröszti mellemet.
    S ha kóborolni küld a nyugtalanság
    s nótázva fut mellettem patakod,
    kurjantással köszöntöm kék lakásod,
    s fütyörészem s Uram, te hallgatod.

    Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
    otthon-kínáló tűz nem int felém,
    de mondd, volt-e valaha szép világod
    valakié úgy, ahogy az enyém?

    Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
    egy rándítással elhullathatom,
    saruim szíja sem marad velem.
    Uram, utálni nem tudom világod,
    de indulhatok, amikor kívánod,
    igéd szerint: egészen meztelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Áprily Lajos: A finálé

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Wass Albert: Nekünk mi marad?

    Ha majd lehull az utolsó levél,
    mely fogva tartott még egy kis nyarat:
    nekünk mi marad?

    Ha majd a dombot hómező takarja,
    temető lesz a tölgy-erdők avarja,
    s halottá némúl minden vadpatak?
    A tél kacagva szórja a szelet,
    vándormadár lesz minden boldogságunk,
    és enyhülést többé hiába várunk,
    mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!

    Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
    amelyben hittünk még egy kis nyarat,
    s a napsugár is messze költözött:
    reménytelen, nagy hómezők fölött
    nekünk mi marad?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Stefan George: A sziget ura

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Weöres Sándor: Kereszt-árnykép

    A kereszt felső
    ága égre mutat,
    nagy örömhírt tudat:
    “itt van a te utad”

    a kereszt két karja a légbe szétszalad,
    rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
    “vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
    kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

    a keresztnek alsó
    ága földre mutat:
    “vesződj: itt áss kutat,
    lásd benne arcodat.”

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Omár Khajjám: Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre tégla-építményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló-porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája

    Soltész János emlékének

    Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
    szegény miért nem jöhetett haza?
    Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
    ez a rémséges korom éjszaka.
    Vajjon be vannak zárva a galambok?
    Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
    Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
    a diákok, akiket a labancok
    régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
    Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
    a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
    mert éjfélkor megugatta a holdat.

    Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
    ha az idő már éjfél fele jár.
    Kilép belőle egy gyöngyház halál,
    ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
    hiába instálnád őt, hogy halasszon.
    S mi történik azután énvelem
    ezen a denevéres éjjelen?
    Már elindult értem a Néma Asszony,
    hogy elraboljon messzi putrijába,
    lefürészelje ott a nyelvemet,
    hogy sose mondhassam ki nevedet
    s ruháimat ráadja vak fiára.

    S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
    mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
    Lobog hátán a rossz rongykacagány,
    melynek üres félujját megcibáltam.
    Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
    nem lesz többé enyém szegény kezem;
    döglött kutyák közt, sintértelepen
    a húst lemarják róla majd a varjak.

    S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
    szőlőkaróval farkát leütöttem,
    jönnek reám a gyíkok feldühödten
    s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
    Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
    hogy megfizessek nappalom miatt.
    Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
    a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

    1935

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Kiss József: A gnóm

    Gnómok fajtájából való vagyok én,
    A gnómok furcsa, különös lények:
    Nincs közte fiatal, nincs közte vén
    S ameddig akarnak, addig élnek –
    Addig élnek.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Nem is születnek; jönnek valahonnan;
    Nagy távolokból, miket éj takar,
    És köd előttük és köd a nyomukban,
    Ahány gnóm, az mind más és mást akar
    S tud és akar.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül
    De édes atyafi mind valamennyi;
    Mikor gyalog jár, akkor is repül,
    Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
    Gnómnak lenni,
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Valami férfi-női keverék,
    Meg nem magyarázza soha senki,
    Örökké lángban, soha el nem ég,
    S a levegőjét is maga teremti –
    Maga teremti.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    A gnómok őrzik a szent tüzeket
    És ápolják a mennyei lángot,
    Mely nélkül a világok üresek,
    S össze is omlanak a világok –
    A világok.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Maholnap én innen már elmegyek,
    Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
    Más gnómok, más titkok, igézetek,
    Egekbe csapkodó, szent látomások –
    Látomások.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
    S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
    Mesebeszéd! – Mint tengeren hajók,
    Én csak elmentem, én csak elmegyek:
    Köd előttem, köd utánam,
    Köd az örökkévalóságban…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Nikolaus Lenau: Puszta semmi

    A puszta semmi int, amerre nézek;
    Agyonpéldázott vándorút az élet,
    Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
    S az út során a friss erők enyésznek.

    Igen, ha végső célig úgy mehetne
    Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
    Amint az első pár lépést szaladta,
    A játékon nevetni tán lehetne.

    De létünk zord erők kezén forog,
    S ütődik perctől perchez, s törve már,
    Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
    A tikkadt föld porán, amerre jár.

    Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
    Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

    Über allen Gipfeln
    Ist Ruh’,
    In allen Wipfeln
    Spürest Du
    Kaum einen Hauch;
    Die Vöglein schweigen im Walde.
    Warte nur, balde
    Ruhest du auch.

    Vándor éji dala (Tóth Árpád fordítása)

    Csupa béke minden orom.
    Sóhajnyi szinte a lombokon
    a szél s megáll.
    A madár némán üli fészkét.
    Várj, a te békéd
    Sincs messze már.

    A vándor éji dala (Kányádi Sándor fordítása)

    Minden bércen néma
    csönd van;
    egy-egy levél ha
    még moccan.
    Ültek a kis
    madárkák is el mind a fákra.
    Már nincs sok hátra
    s pihensz te is.

    Vándor éji dala (Dsida Jenő fordítása)

    Csúcson, élen hallgat
    az éj.
    A lombfuvallat
    is csekély
    sóhajnyi nesz;
    fészkén elült a madárka.
    Várj – nemsokára
    te is pihensz.

    A vándor éji dala (Kosztolányi Dezső fordítása)

    A szikla-tetőn
    tompa csönd.
    Elhal remegőn
    odafönt
    a szél lehellete is.
    Madárka se rebben a fák bogára,
    várj, nemsokára
    pihensz te is.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek