Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc: XXVI. – Az idő kísértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a múltba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kísértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szívünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

    Van lelkünk, van.
    Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
    és mindig.

    Nap nap után,
    esztendő esztendőre is
    eltelhet nélküle.

    Olykor csak a gyermekkor
    félelmeiben, rajongásában
    telepszik meg egy időre.
    Olykor csak a felismerésben,
    hogy megöregedtünk.

    Csak elvétve segédkezik
    olyan keserves tennivalóknál,
    mint bútorokat tologatni,
    bőröndöket cipelni vagy
    órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

    Űrlapok kitöltésekor
    vagy húsdarálás idején
    rendszerint szabadnapos.

    Ezer beszélgetésünkből
    egyben ha részt vesz,
    és még ez sem törvényszerű,
    hiszen többre tartja a csendet.

    Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
    lopva távozik a szolgálatból.

    Válogatós fajta:
    nem szívesen lát minket tömegben,
    a fölényért vívott harcunktól és
    zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

    Az öröm s a bánat előtte
    nem két külön érzés.
    Csupán ha egybekapcsolódnak,
    lesz jelenvalóvá számunkra.

    Bátran számíthatunk rá,
    ha végképp elbizonytalanodtunk,
    és mindent tudni akarunk.

    Az anyagi világ tárgyai közül
    az ingaóra a kedvence és
    a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
    ha senki felé nem pillant.

    Honnan toppan elő s faképnél
    mikor hagy ismét, nem árulja el –
    ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

    Úgy fest tehát, hogy egyfelől
    szükségünk van rá,
    de valami okból neki is
    szüksége lehet ránk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Várlak kisherceg

    Lurkó, merre kószálsz
    melyik csillagon?
    Hol lehetsz? A vándor
    szelet faggatom.

    Bárcsak fölbukkanna
    szöszke szép fejed
    megláthatnám újra
    akit szeretek.

    Azt mondanám akkor…
    Mit is mondanék?
    Nem tudom, csak érzem
    ragyogna az ég.

    Mint a kiscsikó
    úgy ugrálna szívem
    még álomnak is szép
    hát el sem hiszem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Egy éve már hogy értelem

    veszítve lettem névtelen
    sorsot cserélve védtelen
    hittem hogy hordok magzatot
    hittem hogy te én vagyok
    helyetted meghalhatok
    sorsod halántékon ért
    lettem életre ítélt
    ettől és eddig írt és élt
    ülünk ítélet utáni csendben
    halál utáni szerelemben
    egymás mellett a fallal szemben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Amikor szakács voltam a fogságban

    Gázok és gőzök
    köztük főzök.
    Körülöttem füstös üstök:
    készül a früstök!
    Izmaim már merevek,
    úgy kavarok-keverek.
    És sűrű cseppet izzadok,
    hogy hízzatok!
    Lassan rotyog az üstben a kása.
    Fenyegető tűzhányónak mása.
    Most még belekóstolok,
    – Nem jó a túl sós dolog.
    S azt sem tűrik szótlan,
    ha az étel sótlan.
    Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
    mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
    Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
    mert magam is megéheztem.
    Nagy jellemem lássátok:
    nem eszem a kásátok!
    A konyhába bemegyek,
    kis kenyérkét leszelek.
    S remélem, hogy nem látszik a falon át:
    vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Biegelbauer Pál: Érintés

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

    Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Álmok szőnyegén

    Az álmaimból és reményeimből
    színes, süppedő szőnyeget fonok.
    És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
    a munka édes, sürgető, konok.

    Beléfonom a jelen bús magányát
    ciprus-színével is kegyetlenül.
    Amely fölött az őszi alkonyatban
    lágy tétován fehér galamb repül.

    Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
    nagyboldogan terítem majd eléd:
    menj végig rajta s érezd meg a lelkem
    különös, vágyó, rezgő ütemét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: Akár a paradicsomban

    Egy holdnyi közös hely nálunk a temető,
    Kőkerítéssel körülvéve,
    Nehogy az élő szabadon maradt
    Földet megfertőzze.
    A fakeresztek néhány év múltán
    Megdőlnek aztán maguk is szépen
    Meghalnak, és kóbor kancákon holmi
    Furcsa férfiak jönnek s ellopkodják
    Tűzrevalónak.
    Nyoma se marad a sírnak –

    Sörteszerű tömött fű növi be
    Mint a legények fejét téli éjszakákon;
    Mikor a temető egyik végétől a másikig
    Megtelik elkezdik újra az elején;
    Nagyapám sírja a dédnagyapám sírján
    Apámé a nagyapámén,
    Ugyanígy a régi bíró
    A még régebbi bírón – a régi pópa
    A még régebbi pópán;
    A régi falu a még régebbi falun.

    Alma- és szilvafák szegélyezik,
    Illatos virágok nyílnak
    Leheletük a távoli tárgyakba is
    beívódik.
    Kik átutazóban felénk járnak
    Bal csuklójukba ágyazódott órával
    És öregséggel a vállukon
    Ámuldoznak akár a paradicsomban.

    (Kányádi Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd

    – Tudsz játszani?
    – Tudok.
    – És szeretsz is?
    – És szeretlek is!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: A költő

    Rólam keresztelték el a világot,
    Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
    Velem harcol az ördög, isten ellen
    Hozzám sietnek a szép kisdedek.

    Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
    Belőlem buggyan aztán langyosan,
    Rajtam cikázik át az úr haragja,
    Teherben tőlem duzzadnak a fák.

    Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
    Felém rohan a parttalan dagály,
    Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
    Mögöttem bűzlő véres bűnökért.

    Előttem köd, helyettem senki, semmi,
    Köröttem fény, utánam néma csönd –
    És mégis minden nélkülem lesz és volt
    És semmi nem történik általam.

    Forrás: Lélektől lélekig