Akárcsak Mendelejev
a hiányzó elemre,
ezer holdtöltét vártam
erre szerelemre.
Mostmár addig sugárzunk,
bizony, szomszédos csillag,
míg a hit nélkül élők
mind bele nem vakulnak.
S a Szaturnus-lakóknak
elregéli az isten:
milyen volt szőkeséged
mikróbákon innen.
(III. felvonás, 7. jelenet – István imája)
István:
Lélek szól velem?
Ne hagyj kápráznom, Isten!
Felítál engem sújtoló kezedre?
Szólj békességet, küldj vigasztalást!
Te kezedben van élet és halál.
Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
pedig pogány volt.
Te tudod, Uram,
tiéd a tanács és az értelem!
Megháborodtak csontjaid, atyácska,
mintha feltúrták volna gyors kezek.
Talán ha tolvaj mívelkedik így,
s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
De az hörögve szaggat és tapos,
s beléfal emberébe, szürcsöli!
Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
Világ födelét fölnyitottad immár,
s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
szellő bókol, madár ujjongva szólal,
minden teremtett lélek, lelkes állat,
a millió fű mind, s külön-külön,
az érzéketlen kő is megragyog.
Édességét, jó ízeit a létnek
hatalmas karral terjeszted közöttünk.
Dicséret érte!
Embertől nyugodt vagy?
Törődsz velünk? – három halál ma is.
Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?
Be sok halált ítéltem a nevedben,
be sok halállal intettél pedig!
A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
s az én bűnöm, hogy nem értettelek.
Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
engem ekképpen miért nem segítesz?
Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
Rám nehezedtél, útaim elálltad!
Jóságomat is megtorlod, Uram!
Te, aki látást követelsz a vaktól,
s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
s imára fogja kezét a kezetlen,
Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.
Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
Málhádat tovább nem tudom cipelni.
Nincsenek immár csak halottaim!
Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
ki markoddal megmérsz minden vizeket,
s araszoddal az egeket beéred,
ki haragodnak egy leheletével
világot fújsz el, csillagot kioltasz,
s föld megindul, hegyek hanyatlanak
egy intésedre, Uram – égig érő
s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid –
Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
és földeinket elcsipegetik,
és sóvárognak falvaink iránt,
és kiírtanák szülötte-szavunkat,
hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
és minden módon ártani akarnak,
tanítsd meg őket, Uram, haragodra!
S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
s hitre hajtott népedet pásztorolják –
örök hálát hogy tőled várjanak –,
mert igen gőgösek immár,
mintha ők adták volna e földet is alánk!
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők!
És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vetessenek!
Ámen.
Férfi szívvel, férfi karral
Megküzdünk mi száz viharral,
Mely hazánkra támad.
Régi hittel, régi dallal,
Új erővel, diadallal,
Védjük szép hazánkat.
„Küzdj és bízva bízzál,”
Ez költőnk szava.
Nem csügged magyar dal
S magyar kar soha!
Valahány csapás jött,
Valahány bukás ért,
Megfizettünk mindig
A pártoskodásért.
Minden vészből, gyászból,
Új életre keltünk,
S a föltámadásról
Hymnust énekeltünk.
Férfi hittel, férfi tettel
Lesz még ünnep itten egyszer,
Győzni fog mi népünk,
Hogyha eddig nem veszett el,
Szembe néz új évezerrel,
Istenünk mivélünk!
„Küzdj és bízva bízzál”,
Ez költőnk szava,
S élni fogsz örökké,
Nagy magyar haza!
1923
Forrás: MEK
A Tisza kantátából
A magyar nap vígan süt az égen,
Csöndes álom szunnyad a vidéken.
Nyári áldás a boldog határban,
Tisza vize folydogál magában,
Tiszavirág kedve pillangója,
Ez a Tisza örömünk folyója.
Néha duhaj, fájó kedve támad,
Fölveti a mély, keserű bánat,
Ősi bú ez: féktelen és szittya,
Szíve vérét amely fölszakítja
S árvaságát világgá dalolja,
Ez a Tisza bánatunk folyója.
Szép a Rajna, Loreley folyója,
Német nagyság hű oltalmazója,
Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
Méla Volga orosz bú szülője,
De míg bennünk lélek él és nóta,
Tisza lesz a magyarok folyója.
Ballagdáló, mint a magyar ember,
Aki nézi csöndes szerelemmel,
Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
Ó de néha bilincseket tépdel
S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
Ez a Tisza Petőfi folyója!
Termő nyáron elmereng a tájon,
Körülnéz a kis magyar világon.
Harmonika szól fölötte halkan
Árvaságos, öreg magyar dallam.
Félig sírva, félig mosolyogva,
Ez a Tisza Tömörkény folyója.
Sziget táján oroszokra gondol,
Szerencs mellett kuruckodva tombol,
Szeged néki fájó, komoly emlék,
Zentán zengi magyarok győzelmét.
S déli végén hattyúként dalolva
Révbe hal a magyarok folyója.
1919
Forrás: MEK
Már rég pihen a komoly lantom
És rég nem pihent már a víg,
A komolyat most már fölajzom
És rajt’ ez ige hallatik:
Láttam királyt Beóciában,
Dívát, ki néha énekel,
Láttam Maraton győzedelmét,
Háziúrt, aki nem emel.
Láttam Polónyit, aki Géza
És láttam Fedák Sárit,
De nem láttam eddig állampolgárt,
Aki több adót áhít!
Uram, bocsásd el már szolgádat,
Mert láttam végre, végre őt,
Kevés adó miatt föllebbező
Szegedi adófizetőt.
Nápolyba menni és meghalni,
Ezt mondták mindig még nekem,
Czímer Károlyt meglátni s élni:
Ezt hirdesse ma énekem!
Valóban, aki így adózik
És aki adót így emel,
Annak a város úgy adózzon,
Hogy szobrot emeljen a korzón,
Bár ennél többet érdemel.
1908
Forrás: MEK
Magyar medvének lenni
Szép és jó gondolat,
Az ember csak málnázik
A Kárpátok alatt,
Az ember csak málnázik
És kéjjel hempereg,
Míg sorra eszik egymást
A többi emberek!
Ha medve vagy, légy medve
S ne hitvány, gyönge tót,
Gondoltam és nem ittam
Se bort, se alkoholt,
Gondoltam és nem ittam
S megittam a levet:
A holtakról csak rosszat,
Mondá a látlelet.
Magyar medvének lenni
Mégis csak jobb dolog,
Mint a ti dolgotok most,
Póruljárt doktorok!
Mert a ti dolgotok most
Bizony kutyául áll,
A medve bőrét issza,
Ki medvét exhumál!
1908
Forrás: MEK
Sok novellát, jó novellát,
Rossz novellát olvastam
Boccacciotól és Bírótól,
Molnártól és más írótól;
Okultam és mulattam.
De az új végrehajtásit,
Szavamra, nem olvastam.
Ám az ilyen esetekben
Az eljárás obligát,
Az olvasó elolvassa
Pesti lapba, esti lapba
A szokásos kritikát.
Ezek után a novellát
Fölösleges olvasni,
Nem tud az írni, aki írta,
Szomaházy jobb stiliszta,
Jobb stiliszta a Sassi.
Különben is, tisztelt Günther,
Minek írsz te novellát.
Te csak mondd: tapsolj csak népem
És a végrehajtást szépen
Gyakorold, ne magyarázd!
1908
Forrás: MEK
1
Mindenféle igazgató
Elszerződtet engem,
Én pediglen itt maradok,
De én nem szégyenlem.
Kicsi vagyok, majd megnövök
S leszek fővárosi,
Az én nevem, híres nevem
Kukorica, Kukorica Rózsi.
2
A szegedi humoristák
Mind belőlem élnek,
Én köteles híve vagyok
Minden nőszemélynek.
Városházban és színházban
Első helyen ülök,
Az én nevem, becses nevem
Kukorica, Kukorica Fülöp!
3
Az én szavam Isten szava,
Mert a néppel tartok,
Meginog a toronyalja,
Ha egyet rikkantok.
Sokat beszél az ember, míg
Feje lágya benő,
Az én nevem, ösmert nevem
Kukorica, Kukorica Benő!
4
Szeged város, híres város,
Tápéval határos,
Van is neki panamája
S ez az általános,
Én pediglen tisztogatok,
A dolgok így állván,
Az én nevem, régi nevem
Kukorica, Kukorica Kálmán.
5
Szűrdolmányom ezüst gomb és
Szegeden kultúra,
Mit tudják itt, mi fán terem
Preludium, fúga.
Mikor adnak itt operát,
Mely sok pénzt igényel?
Az én nevem, jeles nevem
Kukorica, Kukorica Péter!
6
A szegedi aranyifjú
Mind éntőlem retteg,
Én dobom ki én veszem be
Őket önkéntesnek.
Táncoljatok magyar lányok,
Nálam van a lista.
Az én nevem, magyar nevem
Kukorica, Kukorica Pista!
7
Mindenféle szerződésnek
Vége szokott lenni,
Mindenféle jó színésznek
El kell innen menni!
Én se vagyok ripacs éppen,
De egyedül bajos!
Az én nevem, az én nevem
Kukorica, Kukorica Lajos!
8
Toronyalja a lakásom,
De ez csak az egyik,
Mindig járok, meg sem állok
Soha Budapestig.
Sok az ügyem, sok a bajom,
Sok a banket, muri,
Az én nevem, becses nevem
Kukorica, Kukorica Gyuri!
9
Sok híres ház van Szegeden,
Városház és színház
És a harmadik egyetem,
Bár erre még nincs ház.
De azért a kávéházban
Ül az egész város,
Számos látogatást kérek:
Kukorica, Kukorica János!
Forrás: MEK
Én nem ünneplem őt, én gyászolom
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.
Én nem ünneplem őt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezőre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
Idegen célért, idegen pokolba.
Én nem ünneplem őt, én siratom
A vértanút, ki mások vakhitéért
Az Antikrisztus lovasát követve
Az embertelen, gyilkos kötelesség
Parancsszavára az árokba fordult.
Én nem ünneplem őt, én jól tudom,
Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt,
Melytől bódultan tántorgott a nép
És innen és túl vér a vérre támadt
És innen és túl a halál tanyázott.
Én nem ünneplem őt, Johann Kovács,
Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini
S a többi mind, elnémult ajkaikkal
Az égbe és szívünkbe azt kiáltják:
Elég legyen a meddő pusztulásból
És vesszenek a rombolásra bujtók!
Én nem ünneplem őt, a sírokon,
Melyek a földet dúsabban borítják,
Mint a vetés, nem taposok gazul,
Halálukért hirdetve új halált,
De vallom és hiszem, hogy szent az élet,
Szent, szent, százszor szent. Ámen.
Úgy legyen!
Forrás: MEK
A szolgaföldben nem nyughatnak ők, nem,
Följárnának a magyar temetőben.
Nem is merik ma eltemetni őket
És nincs számukra még e tájon őskert.
Maradjanak is itt egy ideig,
Míg szolgaságunk éje letelik,
Maradjanak, virrasszanak a csontok,
Míg bennünket gyötörnek szolgagondok.
Maradjanak: a kiégett szemek
Sok úri bűnre hadd tekintsenek,
Hadd legyenek bírák most, kiket egyszer
Halálba küldött egy gaz, régi rendszer!
Majd lesz még egyszer május e világon
S nagy temetés egy víg föltámadáson.
Szabad népeknek boldog milliója
Kísérje őket egy új Panteonba!
Forrás: MEK
