https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

    János a Mester nagy szívén pihen,
    E tiszta szíven, e csöndes sziven
    Pihen, de lelke a holnapra gondol
    S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
    Mély hallgatás virraszt az asztalon.
    Az olajfák felől a fuvalom
    Hűsen, szomorún a szobába téved,
    Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
    Tamás révedve néz a mécsvilágra,
    Péter zokog és árvább, mint az árva,
    Judás se szól, csak apró szeme villan,
    Remegve érzi: az ő órája itt van!
    Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
    Mély tengerek derűs békéje él benn.
    Az ajka asztali áldást rebeg
    S megszegi az utolsó kenyeret!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kányádi Sándor: Egy csokor orgona mellé

    Jékely Zoltánnak szeretettel

    orgonaszó orgonaillat
    ónkarikás ablaktányérok
    lépesméz-ízű zsoltár
    életem pünkösd-évszaka
    lelkem pünkösdi itala
    máig zsongító óborom
    nyelvem petőfi sándora
    albertus molnár
    ledőlt a cinterem fala
    kövei földbe vástak
    védtelen áll a dombon
    maholnap egyesegyedül
    istené lesz a templom
    csupán egy ajkon szól már
    paptalan marosszentimrén
    haldoklik szenczi molnár
    hoztam egy csokor orgonát
    ülök őbenne bízón
    ülök hol várja jézusát
    a házsongárdi síron

    (1975)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Károlyi Amy: Kert

    Ha egész éltedben ezt akartad
    s végül megteheted
    szorítsd magadhoz
    kertedet
    számold meg fűszálait
    leveleit
    beszélgess a vendégfűz-gallyal
    amíg kirügyezik
    etesd, itasd fáradhatatlan
    a kertedet
    egész addig, ameddig
    megteheted

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

    Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

    A tavasz jött a parttalan időben
    s megállt a házsongárdi temetőben.
    Én tört kövön és porladó kereszten
    Aletta van der Maet nevét kerestem.
    Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
    s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
    De a vasárnap délutáni csendben
    nagyon dalolt a név zenéje bennem.
    S amíg dalolt, a századokba néztem
    s a holt professzor szellemét idéztem,
    akinek egyszer meleg lett a vére
    Aletta van der Maet meleg nevére.
    Ha jött a harcok lázadó sötétje,
    fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
    S a dallamot karral kisérve halkan,
    napsugaras nyugat dalolt a dalban,
    hol a sötétség tenger-árja ellen
    ragyogó gátat épített a szellem.
    Aletta van der Maet nevét susogta,
    mikor a béke bús szemét lefogta.
    S mikor a hálátlan világ temette,
    Aletta búja jajgatott felette,
    míg dörgő fenséggel búgott le rája
    a kálvinista templom orgonája.
    Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
    belenémult a hervadásba, télbe.
    Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
    urát keresve, sírba ment utána…
    A fényben, fenn a házsongárdi csendben
    tovább dalolt a név zenéje bennem.
    S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
    egyetlen könny, hogy azt a dallamot
    Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Wass Albert: Házsongárdi temetőben

    Egy délután a zajtól messze szöktem,
    s az életemet mentem kipihenni
    a Házsongárdi öreg temetőben.
    Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
    Olyan lélek-csitító volt a csend:
    a némaság és a néma ajkú holtak.
    Akkor láttam: a fényvirágos álmok
    amik a lelkem szent csodái voltak,
    halottak lettek: néma ajkú holtak.
    És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
    s a hervadásban meglassul a vérem,
    akkor az őszt majd könyörögve kérem.
    A holtaktól megirigylem az álmot,
    s cserébe nyújtom minden álmomat
    hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
    S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
    az életemet nagyon tele szőttem…
    s megállok ismét kissé megpihenni
    a Házsongárdi temetőben.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Bertók László: Bezártam ajtót, ablakot

    Félek, mert már nem szeretek,
    létezem csak, mint a kövek.

    Egy bombához több a közöm,
    mint ahhoz, ki visszaköszön.

    Befelé nézek, mint a fa,
    ha nincs lombja, nincs madara.

    Jó órám is farkasverem,
    kapni akarok, adni nem.

    Mindörökké magam vagyok,
    mint te, aki elolvasod.

    Mennék feléd, jönnél ide,
    de nem mozdul meg senki se.

    Körbeér a történelem,
    forog tovább a félelem.

    Bezártam ajtót, ablakot,
    nem hiányzom, ha meghalok.

    Megölelnek az elemek,
    mert megint minden lehetek.

    És elindulok, mint a vak,
    hogy újra megtaláljalak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Hajnal Anna: Szólj

    éhed? szomjad? falatod? kortyod?
    volt ajkad! nyelved! fogad! torkod!
    volt kezed, mivel felemelnéd
    pohár vized ajkadhoz vennéd!
    nélkül, nélkül, nélkül, nélkül,
    kifosztva fekszel minden nélkül.
    kezem? kezed? kezembe venni?
    nyílt tenyeremben ott a semmi —
    arcom feléd? semmihez hajtom!
    néma semmihez ér az arcom!
    Körüllebegsz? hogy hogy nem érzem?
    szólítasz? sírsz? hogy hogy nem értem?
    szólj hozzám! adj jelet, szerelmem!
    szólj hozzám, kérdezz! hagyj felelnem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

    Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
    akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
    s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
    mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

    Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
    hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
    nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
    melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

    Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
    nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
    aki a jó és rossz fölé emelted életem,
    s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Anna örök

    Az évek jöttek, mentek, elmaradtál.
    Emlékeimből lassan, elfakult
    Arcképed a szívemben, elmosódott
    A vállaidnak íve, elsuhant
    A hangod és én nem mentem utánad
    Az élet egyre mélyebb erdejében.

    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
    Ma már nem reszketek tekintetedre,
    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
    Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
    Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
    És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

    Mert benne élsz te minden félrecsúszott
    Nyakkendőmben és elvétett szavamban
    És minden eltévesztett köszönésben
    És minden összetépett levelemben
    És egész elhibázott életemben
    Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

  • Jékely Zoltán: Fent és lent

    Fejünk felett mély, bársony kurrogással
    hollópár szállt el lompos-feketén;
    szerelmes szót váltottak ők egymással –
    ugyanazt mondták, amit te meg én.

    Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
    bokrokba csal a bíbor kábulat.
    Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
    de soha rejtelmes kurrogásukat!

    Forrás: Szívzuhogás