https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Váci Mihály: Még nem elég!

    Nem elég megborzongni,
    de lelkesedni kell!
    Nem elég fellobogni,
    de mindig égni kell!
    És nem elég csak égni:
    fagyot is bírjon el,
    ki acél akar lenni,
    suhogni élivel.

    Nem elég álmodozni.
    Egy nagy-nagy álom kell!
    Nem elég megérezni,
    de felismerni kell!
    Nem elég sejteni,
    hogy milyen kor jön el;
    jövőnket – tudni kell!

    Nem elég a célt látni;
    járható útja kell!
    Nem elég útra lelni,
    az úton menni kell!
    Egyedül is! Elsőnek,
    elől indulni el!
    Nem elég elindulni,
    de mást is hívni kell!
    S csak az hívjon magával,
    aki vezetni mer!

    Nem elég jóra vágyni:
    a jót akarni kell!
    És nem elég akarni:
    de tenni, tenni kell!
    A jószándék kevés!
    Több kell: – az értelem!
    Mit ér a hűvös ész?!
    Több kell: – az érzelem!

    Ám nemcsak holmi érzés,
    de seb és szenvedély,
    keresni, hogy miért élj,
    szeress, szenvedj, remélj!

    Nem elég – a Világért!
    Több kell: – a nemzetért!
    Nem elég – a Hazáért!
    Több kell most: – népedért!
    Nem elég – Igazságért!
    – Küzdj azok igazáért,
    kiké a szabadság rég,
    csak nem látják még,
    hogy nem elég!
    Még nem elég!

  • Dsida Jenő: Őszi napok

    Tegnap virágos volt a rét, mező,
    Felette egy vidáman repkedő,
    Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
    Tegnap minden vidám volt és meleg.

    Ma már borult az ég, metsző a szél,
    A fáról hull az elsárgult levél;
    A sok virágfej búslakodva int,
    A dértől vannak elhervadva mind.

    Tegnap meleg volt még a nagy határ,
    Miként a forró, nyári napsugár;
    Ma már a földre szemfedő borul,
    S a fák felett az őszi szél dudol.

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvényén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.

  • Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja

    Gyönge fuvallat a tóba zilál,
    fények gyöngysora lebben.
    Sóhajom, árva madár-pihe, száll
    s elpihen édes öledben.
    Tárt keblemben reszket a kóc:
    érted szenved a Jancsi bohóc.

    Szép szemeidből vérzik az ég,
    sok sebe csillagos ösvény.
    Egy hajfürtöd nékem elég,
    sok sebemet bekötözném.
    Hull a fürészpor, sorvad a kóc,
    meghal érted a Jancsi bohóc.

    Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
    ajkadon alkonyok égnek.
    Víg kedvem sűrű búba hajolt,
    téged kérlel az ének.
    Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
    nem lesz többet a Jancsi bohóc.

  • Rab Zsuzsa: Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? Veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azért is lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    Sors ez? Vagy harc? Szerelem? Szeretet?
    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd Istenem-Istened.

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.
    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó husod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégitetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    1944

    Erato

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Tudod, milyen szomjas vagyok?
    Az éj a száraz földre hull.
    Fölötte csillag ég és csillag ég,
    de víz sehol, sehol se csobban.

    Szomjas vagyok, mint a homok,
    mint fák a villámvert hegyoldalon,
    mint zuhanó madár, ha eltévedt,
    s nem ér le a tóig a szárnya.

    Szomjas vagyok, mint gyermek, aki sír,
    mint anya, aki gyermekére vár,
    mint temető, ha elhagyott,
    s füvét nem mossa könny, se zápor.

    Szomjas vagyok, mint a halál.

  • Nemes Nagy Ágnes: Én láttam ezt

    Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
    Én jártam itt. (Még sose jártam.)
    Egy másik életben talán
    Erre a földre rátaláltam.

    Egy másik életben talán
    (Vagy valamely másik halálban),
    Amikor öntudatlanul
    S elfátyolozva erre jártam.

    Vagy el se mentem én soha.
    Itt voltam mindig, földbe-ástan.
    S most itt állok, még szédelegve
    E vértelen feltámadásban.

  • Gyurkovics Tibor: Kegyelem

    Mily szomorú a lélek alja,
    a lélek ege mily magas,
    azért lettünk, hogy égbe törjünk,
    vagy földre hullni ugyanaz?

    Madárképesség, lélek-ára,
    szárnyaszegett hit, hontalan,
    azért lett szárnya, hogy röpüljön,
    azért röpül, mert szárnya van?

  • Károlyi Amy: Így

    Halkan mondjad, – hangosan hallik, –
    vissza ne verjék messzi falak.
    Leírni talán nem is szabad.

    Orcádra fessed rózsaszínnel,
    bújtasd mosolyos csigaházba,
    didergésbe és könnyű lázba.

    Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
    akadó lélegzetbe vessed.
    Hogyha szereted, így szeressed.