Szerző: Mária Németh

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
    Nézzétek, itt vagyok.

    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.
    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.

    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.
    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.

    Halljátok, a szívem hogy piheg?
    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,
    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

  • Ady Endre: Jóság síró vágya

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

    Buzgóságban sohsem lohadni,
    Semmit se kérni, el se venni,
    Nagy hűséggel mindent szeretni:
    Milyen jó volna mindig adni.

    Még az álmokat se hazudni,
    Mégis víg hitet adni másnak,
    Kísérő sírást a sírásnak:
    Milyen jó volna áldni tudni.

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

  • Dsida Jenő: Szeptember

    Pirosodik a vadszőlő-levél.
    Most megint régi leveleket olvasok.
    Délután hideget fúnak a völgyre
    a halaványkék havasok.

    A húnytszemű, kisanyás békességet
    most újra meglelem,
    a békét, melyet úgy megédesít
    krizantém-illatával a végső sejtelem.

    Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
    ahogyan itt a térdemen henyél.
    S azt mondanám:
    Pirosodik a vadszőlő-levél. …

  • Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

    Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
    Melengesd testét az elaggott földnek!
    Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
    Talán nem is zöldül ki soha többet.

    Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
    Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

    Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
    Munkám örömét hogy aligha látom…
    Jól tudják ezt a vén faültetők,
    Oh, jól tudom én is, nap barátom!

    Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
    Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
    Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
    Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

    Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
    Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

  • Juhász Gyula: Október

    A fény arannyal öntözi még
    A szőke akác levelét,
    De ez a fény, megérzem én,
    Már októberi fény.

    Az alkony lila fátyla alatt
    Tarka tehenek hada halad,
    Vígan elbődül, hisz haza tart,
    De ez már őszi csapat.

    A kertben tarkán égő színek,
    Virágok, dúsan vérző szívek,
    Rajtuk az este harmata ring,
    De ez már őszi pompa mind.

    Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
    Lelkemben vígan elringatok,
    Megszépül lassan, ami rég volt,
    De ez már októberi égbolt!

  • Gámentzy Eduárd: Vers Neked

    Ha szólnál, hogyha mondanád!
    Én rád hajolnék mint a nád
    A tó vízére csendesen.
    Hagynám, hogy ringatózz velem.

    Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
    Csak küldjél bármilyen jelet!
    Elég egy apró mozdulat,
    S én találok hozzád utat!

    – Mert megszerezlek bárhogyan!
    A porba rajzolom magam,
    Amerre jársz, amerre lépsz.
    – Ha nem akarsz is hozzám érsz!

    #

  • Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben

    Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
    Valami remete lakja réges-régen.
    Valami kis remete, kit senkise ismer.
    Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

    Mikor az erdőre éj homálya száll,
    s a benne tévelygő aggódva megáll,
    s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
    Megszólal a kicsi kápolna harangja.

    Embertársam! vészes, sötét úton járó,
    sötét úton járó, habozva megálló,
    hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
    a szívedben hangzó angyali harangra!

  • Várnai Zseni: Mint egy végtelen élő koszorú

    Nagy, ősi vágy az asszonyok szívében,
    hogy átöleljünk minden messzeséget,
    hogy a szeretet forró kráterében
    eggyé forrasszunk minden nemzetséget,
    hogy ne legyünk már gyöngék, elhagyottak,
    prédái a kegyetlen viharoknak,
    mint a magányos országutak fája,
    kell, hogy szívünk egymást megtalálja.

    Ha bőrünk barna, sárga vagy fehér,
    ereinkben egyként piros a vér,
    s kezünk szorosan egybekapcsolódva
    a földgolyót védőn körülkarolja,
    mint egy végtelen, élő koszorú,
    hogy ne lehessen többé háború!

    Mert úgy vagyunk, akár az anyaföld,
    amely az élet magvaival áldott,
    úgy szüljük jobbá, szebbé szüntelen
    ezt a megsebzett, háborgó világot,
    s jól tudjuk már, hogy mindenünk a béke,
    százmilliók élünk, harcolunk érte,
    s a vértengerből, mint egy új csoda,
    kiemelkedett a nők homloka!

    Lehull a fátyol, szellemünk szabad,
    érik benne a tiszta gondolat,
    s a tudás fénylő szárnyain lobogva,
    erőnk a földet védőn átkarolja,
    mint egy végtelen, élő koszorú,
    hogy ne lehessen többé háború!

    Izent a tavasz értünk, asszonyok,
    mert tavaszodik szerte a világon,
    magyar falvak, városok asszonya
    galambot küld, hogy olajággal szálljon…
    Kik annyi kínt és szenvedést megértünk,
    ma fiainkban, lányainkban élünk,
    s ők, mint megáradt, végtelen folyam,
    mennek előttünk, zengve boldogan!

    S ha bőrük barna, sárga vagy fehér,
    ereinkben egyként piros a vér,
    kezük szorosan egybekapcsolódva
    a földgolyót védőn körülkarolja,
    mint egy virágzó, élő koszorú,
    hogy ne lehessen többé háború!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Belebámultam a Napba…

    Szerelmemnek nem volt még arca,
    és teste sem, csak, mint egy álom,
    ködként gomolygott körülöttem
    valóság, és mesehatáron.
    Szebb volt, mint minden földi férfi,
    nagyobb, különb, titokkal teljes,
    sokszor szálló felhőben véltem
    meglátni őt, mint egy szerelmes.

    Láttam márványban egy vonását,
    talán Phidias remekében,
    szemének zöldjét megtaláltam
    egyszer, mikor tengerbe néztem,
    s aranyszín, barna, karcsú teste
    villant elém egy pillanatra,
    mikor káprázva, elvakultan
    belebámultam a napba.

    Kerestelek, örök szerelmem:
    földön, vízen, és csillagokban,
    parányi részed láttam olykor,
    s éreztelek az illatokban,
    miket réti füvek lehelnek,
    csodáltalak vad ifjúságban,
    s erőd bilincsként babonázott,
    mikor egyszer párducot láttam.

    Azután mégis megszülettél.
    Életre keltél, mint a márvány
    az alkotó művész kezéből,
    élő szobor, földi szivárvány,
    fényből, erőből ötvözötten
    megszülettél, mint képzeletben
    álmodtalak, egyetlen férfi:
    gyerekem, nagy örök, szerelmem!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Babona

    Ma viszketett a balszemem,
    lehet, hogy öröm ér…
    nem is hiszed, hogy reszketek
    egy falat örömér’,
    már szinte babonás leszek;
    jelek után kapok
    s ilyen vajákos híradást
    magamra olvasok.

    Mert kell nekem, hogy higgyem azt,
    hogy végre öröm ér,
    mint szomjúzónak korty ital,
    mint éhesnek kenyér,
    mint rabnak egy kis napsütés,
    úgy kell e hit nekem,
    tenyérnyi zöld, hol vágyaim
    nyáját legeltetem.

    Ne mondd, kérlek, hogy babona,
    nem érted, mily öröm?
    remélni, hogy ma öröm ér,
    ne rontsd el örömöm…
    Mi legyen az? nem is tudom,
    lehet, hogy valami
    jó hírt fogok nagy messziről
    Őróla hallani!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu