Szerző: Mária Németh

  • Áprily Lajos – Vigasztaló vers


    Ne félj, az óra meg nem áll,
    szelek szűnnek, vizek apadnak.
    Hiába hosszú, vége lesz
    az éjszakai sivatagnak.

    Sívó, sötét homok felett
    a hajnalszél kibontja szárnyát
    s elmenekül a puszta-rém,
    a bíboros ruháju skárlát.

    Ne félj, az óra meg nem áll.
    Reggel felé elszáll a láz is,
    reggelre enyhülés fogad,
    forrásvizes, hűvös oázis.

    Új fénnyel csillogó utunk
    riasztó árnyékkal nem állja,
    sem orgonálva nem kísér
    a bú alattomos sakálja.

    Ne félj, az óra meg nem áll.
    Mint valami fekete várrom,
    a gond komor pirámisa
    elmarad a látóhatáron.

    Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
    a köd csak egypár szürke foszlány,
    s azt is széttépi most a nap:
    sörényes, büszke hímoroszlán!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • LÁÁR ANDRÁS – Lám csak lám


    Ha bal lábbal kelsz, és nyűgös vagy,
    mert minden összejön.
    Kilincsbe akadsz, trutyiba lépsz,
    vagy senki sem köszön,
    Ha tele a hócipőd, még mielőtt bármit
    a földhöz csapnál, nézz körül,
    S csak ennyit mondj: – Lám, csak lám.

    Ha egy női démon rád nevet,
    megőrül szíved,
    És egy éjszakáért odaadnád
    egész életed.
    Ha elsodor a vágyfolyó, jól teszed,
    ha néha-néha csendesen
    Csak ennyit szólsz: – Lám, csak lám.

    Ha odafent vagy,
    jókat röhögsz a sok hülyén.
    Ha újra lecsúszol,
    te bámulsz hülyén.
    De bárhogy is forog a sorskerék,
    a legfontosabb három szó a tiéd:
    Lám, csak lám.

    Ha meghalnánk, és elvinnének
    a dolgos Ördögök,
    És együtt főnénk a vasfazékban
    a pokol-tűz fölött,
    Még ott sem lenne baj, ha összenézve
    csak ennyit szólnánk viccesen:
    – Lám, csak lám. Lám, csak lám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jókai Mór – Óh Petőfi, ha most élnél!


    Óh, Petőfi, ha most élnél,
    Vajon mihez kezdenél itt?
    Élnéd-e úgy a világot,
    A hogy a többiek élik?
    Szorultságból, mint poéta
    Mit tehetnél mindenfélit?

    Adnál-e ki divatlapot,
    Változatos melléklettel?
    Czifra bolond divatokat,
    S hozzá egész tisztelettel
    Irnád-e, hogy most ezt hordják,
    Azt a “régit” hát feledd el!

    Vagy élczlapot szerkesztenél?
    Próbálgatva, hogyan lehet
    Álruhában átszöktetni
    Egy-egy ártatlan ötletet?
    S hányni a czigánykereket,
    Mikor már senki sem nevet?

    Vagy beállnál, mint munkatárs
    Egy-egy taposó-malomba:
    Irni Schleswigről, Bismarkról
    Pesti Naplóba vagy Honba?
    Épen neked való volna
    Ez a munka, ez a lomha!

    Vagy te is ott volnál régen,
    A hol a többi poéták?
    Kik a lantot elhajíták,
    S biztosító-, hiteladó-
    Intézetekben fogyasztják –
    Nem a tintát, csak a krétát.

    Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
    Ki azt mondja, mit rég mondott,
    Ki nem nézte, merre úsznak?
    A hol gát volt, ott átrontott,
    S bámulnának nagy szemekkel, –
    – Mint gyógyíthatatlan bolondot?

    Az olyan eszmékre, miként
    “Azok” voltak, most nincs bolt-ár;
    A te lángod kihült helye
    Nem tűzhely már, – csupán oltár:
    – Tisztelik; de nem főznek rajt’.
    De jól jártál, hogy meghaltál!

    Forrás: Lélektől lélek

  • Romhányi József: Diz-őz suta slágere

    Nekem már régóta tetszik egy bak,
    bármilyen fapofa, fura alak.
    Hiába mondják az okosabbak:
    a szerelem vak,
    a szerelem vak.

    Tiltanak tőle, ez ingerel csak.
    Ő lesz az apja a gidáimnak!
    Bár most egy fűrésszel él ez a bak.
    A szerelem vak,
    a szerelem vak.

    Ha e sete-suta sztori
    bosszant valakit,
    hallgassa a kolostori
    láma dalait.
    Értelmet a slágerekben ugyan ki keres!
    Ha szerző bakot lő, épp attól sikeres.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: KÉRDÉS

    Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
    Magányos-e a szörnyű végtelen,
    Egyedül állasz a világ fölött,
    Mint óriás rab, örök száműzött?

    Mikor teremtő szent láz tüze éget,
    Nem kutatod-e át a mindenséget,
    Hogy valakire lelj, aki megért
    S veled csodálja lelked remekét?

    Nem dobban-e meg óriás szíved,
    Mikor szavadra egy világ siket
    S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
    Egek egébe néző örök szikla?

    Talán szíved nincs. Közönyös szemed
    E mély világ titkára rámered
    S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
    Hervadt rózsára, eltiport vetésre?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Ámulat

    Ha tóra nézel, égre látsz,
    vonuló nagy vizekre.
    Napot fáraszt a vén halász,
    fölé feszül az este.
    És fúj a szél, és leng a nád,
    egy sirály vízre csattan.
    Micsoda csók, micsoda vágy,
    micsoda alkonyat van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Önmagamba falazva

    Mi ez? Hol vagyok én?
    Hogy kerültem ide
    Megint?
    Falak, falak:
    Égigérő falak
    Vesznek körül
    Elrendelés szerint.

    Kéz nem nyúl rajtuk át.
    Hang nem hat rajtuk át.
    Egy csillag sem üzen.
    Tán vétkeimből nőttek e falak –
    Köztük vakon vergődöm,
    Némán és süketen.

    Tűrnék, Uram, tudod
    Békességgel más, nagy fájdalmakat –
    Csak ezeket elvennéd,
    Csak ezeket elvennéd!
    E vastagodó kripta-falakat.

    Adnál erőt elveszteni magam –
    Vagy szabadulni: erőt a karomba.
    Voltam szabad,
    Most újra rab –
    Élhetek-e tovább
    Így, befalazva önmagamba?

    Voltam szabad –
    Az egészség mámorát kortyolgattam,
    Szürcsölgettem a munka gyönyörét,
    A szeretet ős-ózonát.
    S falak, falak…
    Valakinek, aki szeret,
    Aki tiszta, aki szabad
    És aki lát:
    Add kezébe a jerikói trombitát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Őszirózsák

    Tegnap még szégyenlős növendéklányként
    szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
    szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
    hajladozó búzatáblák alig sejtették
    szőkeségük élet-adó hatalmát,
    a napok tüzes-arany csöndjébe
    bele-belecsattant egy zápor,
    a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
    és látod, kedves:
    ma, a kert egyik zugában,
    orgonabokrok szoknyája alatt
    fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
    Remegtek, mikor tetten értem őket,
    hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
    hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
    de csak hallgattak makacsul,
    és benne volt e hallgatásban,
    hogy maholnap a faleveleken
    dérré kegyetlenedik a harmat,
    hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
    labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
    az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
    s a siető, álmos arcokat
    piros-vidámra csipkedi a reggel;
    a sétatéren fiók-festő-gigászok
    lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
    s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
    lomhán csurognak a méz sugarak
    s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
    és szemed parazsában
    föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
    Szerettem volna neked adni a virágokat.
    De aztán csak ez a vers maradt.
    Mert mire hozzád érnek:
    elhervadnak a remegő őszirózsák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: LILA FECSKE

    Piros dróton ült a fecske,
    piros dróton lila folt,
    mert a fecske lila volt.
    Ült a dróton egymagában,
    ibolyaszín kiskabátban,
    lila volt a háta, szárnya,
    földre hullott lila árnya,
    gyufa-vékony, lila lábon
    álldogált a piros ágon,
    lila volt a szeme csíkja
    lila, mint a
    lila tinta.

    Április volt, jött az este,
    meg sem mozdult az a fecske.
    Április volt, április,
    én hagytam ott végül is.
    Lila csőr,
    lila toll,
    most is ott ül valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom

    Anyuban azt nem bírom,
    hogy mindenre tud mondani
    valami okosat.
    Ha azt mondom,
    hogy minden olyan unalmas,
    hogy semmi kedvem suliba menni,
    hogy utálom Kerstint,
    hogy szorít az új trikóm,
    ő már mondja is,
    hogy majd megjön a kedvem,
    hogy tegnap még szerettem Kerstint,
    és hogy vegyél fel másik trikót!
    Az ember még csak nem is unatkozhat
    nyugodtan.

    Forrás: Lélektől lélekig