https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Szécsi Margit – Hajnali ballagás

    Adjátok nekem,
    adjátok vissza nekem
    a hajnal-okozta mámort,
    a könnyű szívvel
    ballagó hajnali tábort.

    Megyek a dértől-dercés úton,
    távol a bútól.
    Fagytüskék égnek ereimben.
    Hajnal van, s fájhat minden,
    csak a szívem nem.

    Ti deszkapallók,
    a szürke sárból kiaranylók,
    életen átringó hidak,
    ha rátoklelek,
    a könnyű győzelem gyönyöre itat.

    Gyönyörű,
    bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
    a lélek hűs földje felett
    tüzijáték, mit jajlehelet
    fújt ki, didergő tűzpalota.

    Öt érzékem de friss még,
    csudáikat rávésték
    sárgöröngyök és paloták,
    – úgy lépj elém jelen világ:
    most a csoda a mérték.

    Csoda vagy te is, ballagó,
    angyalhajadra hull a hó,
    s nem is vagy tán jelen,
    nem segítesz, ha elesem
    te sem, de senki sem.

    Halálom se legyen más;
    borzongó hajnali ballagás,
    csodák és alvó idegek.
    Halál zajtalan angyalai,
    hajnalban vigyetek.


  • Szécsi Margit – Petőfi

    Dámák, kokárda-készítők,
    jelszómmal dőzsölő pokol:
    a számból-kijött piros láng
    szederjes az ajkatokon.

    Dörög halál-légió,
    űztök engemet elébe,
    vérző mellem szegényes
    rózsa-hadaknak vezére.

    Arkangyal-vállam sovány,
    arkangyal-vállam sovány.
    Szívem: a zsúfolt haza.
    Nincs ennél nagyobb magány.

    Eltiport énekek
    haldokolnak a mellemben.
    Senkise hal meg helyettünk,
    senkise hal meg helyettem.


  • Szécsi Margit – Derkovits

    Párázó, hűvös-mellű rétek,
    fenn a fátyolos pasztell-kékek,
    riadalom-zöld bodzafelhő,
    jószag: arcomba hulló kendő –
    jegyességem ha csak a röggel
    s nem emberi búval-örömmel
    volna – festenék ilyen képet,
    sohasem elkomorult népet.

    Az orcákra nem írhatom rá,
    az öröm miért válik fanyarrá,
    mégis: nem lehet aljasodnom,
    a lázat lázzal indokolnom.

    Fázókat festek pikkely-kékkel,
    de fémes szurony-körítéssel.
    Szerelmes arcon belső vérzés:
    libeg a papírszárnyú Végzés.

    Ahol a hősök leveretnek,
    hajszálak sárral keverednek,
    zsandár-lábbelik merevednek:
    jó földje az a kikeletnek.

    !

  • Szécsi Margit – Utószó

    Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
    Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.

    Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.

    Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.

    Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.

    Hazám a porból-való ének.

  • Szécsi Margit, Szerelem

    Hadd nézzem édes arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát,
    az elviharzott ifjúság:
    a nagystílű angyal tanyáját,

    a cigány-élettől gyötört,
    a marakodásoktól árvát,
    hadd nézzem újból arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát.

    Eladsz-e, elfogyasztol-e?
    Nem leszünk kevesebbek tőle,
    elefánt-csordára elég
    szívünk volt – marad még belőle.

    Szent kezedtől se rettegek,
    de fölséges légy, mint az oltár,
    mert megítélem arcodat,
    mert ifjúságom társa voltál.


    ,

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,

  • Nagy László, Táncbeli tánc-szók

    A Bartók-táncegyüttes használatára

    I
    Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
    rámugatnak égiek és földiek.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    jó lennék majd, égetőn ha kellenék.

    Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
    szivárvánnyal írtam be a levegőt,
    átváltozott gyászfekete szalagra,
    hétrét kéne görnyedeznem alatta.

    Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
    majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    hadd mulatok, mikor sírnom illenék.

    II
    Kutya a föld, eb az ég,
    sehol semmi menedék.
    Ne is akarj menedéket,
    amíg benned zeng a lélek!

    Most rúgjon a sarkad szikrát,
    égesd el a világ piszkát,
    aki bírja, kipirosul,
    még a csúf is kicsinosul!

    Forgasd ide, oda is,
    lángoljon a szoknya is,
    elköltözni csúnya volna,
    deszka közé csomagolva!

    Mert mibennünk zeng a lélek,
    minket illet ez az élet!

    III
    Ez a világ ellobban,
    ölelj engem még jobban,
    hajamtól a sarkamig,
    hajnalig, de hajnalig.

    Nem hajnalig – örökig,
    szakadatlan örömig!

    IV
    Oda menjünk, ahol kellünk,
    ahol nekünk öröm lennünk,
    hol a csókok nem csimbókok,
    nem hálóznak be a pókok.

    Aki minket meggyaláz,
    fárassza el azt a frász,
    jó habosra hajtsa meg,
    talonnak se tartsa meg!

    Aki minket meggyaláz,
    gyötörje meg azt a láz,
    pokol legyen lakhelye,
    égjen el a tüdeje!

    V
    Én is nyitok arany torkot,
    mint a rigó, úgy rikoltok.
    Csapkodom a nyári zöldet,
    átnyilalok eget, földet.

    Én is, akit megtalálok,
    pántolok rá aranypántot.
    Úgy szeretem, úgy szorítom,
    én sohase szomorítom!

  • Nagy László, Szépasszonyok mondókái Gábrielre

    „Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné.”
    „Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre.”
    „Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt.”
    Tanúvallomások 1614-ből

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,

    árnyékodért selyemingem
    ázik el,
    ágy havasán fejedelmem,
    húrjaimon hegedősöm,
    göndörödősöm,
    haramia-hősöm,
    nyári vörös.

    Agyagomban
    lábnyomodat őrzöm,
    látni akarlak,
    sürgetem a sarkad,
    tüzet rakok ropogósat,
    fölteszem a lukasit,
    rácsapom a kupasit,
    lábosban a lábnyomodat főzöm.

    Nyergelj s nyargalj,
    paripát sarkalj,
    tűz, ahogy a nád-mezőn,
    átropog a háztetőn!

    Gyere, piros angyal,
    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    nehogy engem csereberélj bárkivel!

    Gyöngyszem-szép mesternődet
    kuka hajadonra,
    gyönyörödet gondra,
    suta baba,
    buta baba,
    dib-dáb,
    dib-dáb,
    nem érti a cifrát.

    Törj be, angyal, az akolba,
    inkább!

    De te ide nyargalsz,
    ha mondom,
    nyárdelelő tündöklet
    a boltom.

    Így adok,
    úgy adok,
    jól tartalak jóval,
    nem gyüszüvel mérikélek,
    de lózabolóval.

    Nyalánkságra,
    nyiss a számba,
    itt a mézelt óbor,
    pörkölt dió szentegyháza,
    hasadékos,
    dombor,
    minden kis csucsorban
    égetett cukor van.

    Édességem,
    édességed,
    én, akit megigézek,
    bármit akart is,
    bárhova tart is,
    úgy megtorpan,
    úgy ide fordul,
    alattunk a fekete föld
    megcsikordul.

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    szivárványos úton ide átívelj,
    hét verőér erejével
    ágyam havasára,

    mélyföldi nyüves dögtől
    mazsolás kalácsra,
    száz nyíllövés távolán,
    át a hegyek táborán,
    zászlókon, tömlöcökön,
    harangokon, bödönökön,
    át a pénzes örömökön,

    nyolc boldogságon,
    golgotavirágon,
    árvácskán, basa-rózsán,
    hangyán, morzsán,
    csipkefa csipkéin,
    szűzeknek micskéin,

    mókusokon át,
    ordasokon át,
    ország aszályán,
    át a világ ragályán,
    rókabüdös gyámokon,
    át özvegyi fátylakon,

    sisakokon, kalapokon,
    verebeken át,
    ebeken is át,
    könyveken, patikákon,
    kígyókon, koponyákon,
    palavesszőn, palatáblán,
    szerkezeten, ábrán,

    át a bölcseségen,
    mint a sav a fémen,
    kovakövön pata zaja
    a fülemig érjen,
    hajszálam a gyertyalángon
    úgy elég a távol,

    nyög a lovad,
    jön a lovad,
    nyakaszakadtából!


    ,

  • Nagy László, Ajándék

    Nem igaz, hogy nem lehet bátor
    édes beszédre szám, ha miattad
    oly áhitat bársonya súrol,
    hogy sértetten az északi csillag
    elfordul fejemtől csikorogva –

    és íme, ha én vagyok én, ha vérem,
    ha leheletem újra enyém,
    ágbogas gímként, karácsonyian,
    megindul hozzád az ének.

    Ajánlom lármátlan iramát
    kitárt kapuidnak, ajánlom
    a káprázatot, mert a havakba
    lezuhanó nap láz-bábjaival
    telepillogom ága-bogát –

    tőrt, se revolvert nem kötök rá,
    lerontottam régen dühöm címerét,
    csak jó emlékből koholt cicomát
    küldök, ajánlom nyaram inait,
    remek ölelésre a sugallatot,
    nagyfejű rózsán egy puli haját –

    ajánlom neked földrengéses
    arcom egy megmenekült mosolyát.


    ,

  • Nagy László, Búcsú Tamási Árontól

    Te, aki a gyöngyvirágot
    kitűzted minden tavasszal,
    mellkasodba őrlő fényű
    csillagtelep ver gyökeret.

    Te, akinek magasra hágni
    anyatej adott erőt,
    fekvő fekete fenség,
    anyád hamva lesz lepedőd.

    Őrülten hitted: feloldja
    törvényes fényed az átkot.
    Trónra törő herceg, mi lettél?
    Megtépett álomkirály!

    Páva-palástod vállamon,
    glóriás poharad enyém,
    mind csupa gyászlevél immár,
    torokmaró keserűség.

    Kárvallás lesz minden évszak,
    hasztalan a szilaj szüret,
    megerjedt záport szürcsöl
    kövesedő táltosfogad.

    Sírodon gigász-délibáb –
    teremtett tündéreid
    meresztik a teleholdig
    mézcsepegő melleiket.

    Valld be: a gyönyör csalatás,
    nem múlik el soha a gond,
    rághatod a megoldásért
    kezed fejét ítéletig.

    Sírodra, tudom, hívsz majd
    csupadér magányos ordast,
    golyóverte szüggyel szétdúl
    szivárványt, mesét, idillt,

    illőn felgyöngyöz könnyel,
    az anyaföld fagyát bevérzi,
    s felvonítja égig a kínt,
    amit nem lehet kimondani!


    ,