Ha ezer színes szárnyat bont a
vágyam,
elküldöm hozzád és megérint
lágyan.
S ha fáradt éjbe fényt hintett az
este,
pilládon alszik, mint virágon
lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha ezer színes szárnyat bont a
vágyam,
elküldöm hozzád és megérint
lágyan.
S ha fáradt éjbe fényt hintett az
este,
pilládon alszik, mint virágon
lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Az este éhes, elnyeli a fákat,
a házakat, az utcát, a teret.
Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
rossz szándékot a lelkiismeret.
A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
az égre szór pár vaksi csillagot.
Feje alatt felhőkből puha párna,
bezárkózik, nem nyit ablakot.
Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
vándor vagyok, hát itt is van helyem!
– Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
mindenhol otthon – mégis idegen.
Forrás: Lélektől lélekig
„Soha ne vedd magától értetődőnek, hogy valaki melletted van.”
Forrás: Lélektől lélekig
Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
Ahogy lélekben égtem, benned égek:
a fahasáb sokáig küszködött
lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
de most táplállak, benned égek én,
s e rémség poklában lesz szelíd lényem
e földön túlvilági rém.
Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
és szabadon a kín-máglyára léptem.
Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
a szívemért, mely némán kimerül.
Még az vagyok valóban, aki ég?
Emlékeket sem tűrök idebenn.
Ó élet, élet: kinti lét.
S a lángban én. Nem ismer senki sem.
(Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
Ne keverd ebbe régi ámulásod.)
Forrás: Lélektől lélekig
Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.
És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.
Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.
Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éjmadár halott.
Teteme rázuhant a világra.
Hát hiába daloltak annyit,
hiába?
Nincsenek többé
őszinte csókok.
Egy szakadék szélén állnak
a beteg bohócok.
„A szerelem egy időben halt meg
a mesével, én csak annyit mondok” –
szólt az egyik, és még egyet léptek,
és aláhullottak a bölcs bolondok.
Forrás: Lélektől lélekig
Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rám sötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedül a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
Forrás: Lélektől lélekig
„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: „Mi rossz tenélküled.”
Nappal van… A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.
A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
„Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?”
A kék virágok integetnek:
„Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!”
Forrás: Szeretem a verseket
Ketten, egyedül,
mint két ujjam,
mint a mutató s a középső,
mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam,
mindenki nélkül,
mindig együtt,
egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam,
olyan, olyan egyedül-együtt
szeretve, játszva, ölelve
éjjel-nappal, reggel-este
összefonódva, mindenütt együtt
pörlekedve és feleselve
de mindig, mindig egy irányba
s tán nem is tudva, nem is sejtve,
az okát, célját meg sem értve,
valami belső ihletésre,
tán génjeink parancsszavára
szállunk-szállunk egy ismeretlen
egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van,
röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
csillagfényes égen, ékes V alakban.
Forrás: Lélektől lélekig