Szerző: Mária Németh

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor – Medál

    Úgy szeretem az arcod,
    mint régi-régi lánc
    törődött ékszerét, mit
    magadnak úgy kívánsz,

    hogy csüngjön őrületben
    melldombod közepén
    s kit senki sem szerethet
    többé ahogyan én,

    úgy szeretem a hangod,
    mint összetört tükröt,
    mely rebbenő harangok
    csöndjével elbűvölt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – És szólt a szó

    És szólt a hegy:
    – Ha alvó kő leszek,
    hogy felébredjek,
    kezedbe veszel-e?

    És szólt a Nap:
    – Ha már nappal leszek,
    hogy megvirradjak, szemed
    fölnyitod-e?

    S a csillag szólt:
    – Ha már csak fény leszek,
    szemhéjad alá, látni
    elrejtesz-e?

    És szólt a tó:
    – Ha tűz gyöngye leszek,
    egy fűszál sóhajában
    meghallasz-e?

    És szólt a szó:
    – Ha kucorgó fény leszek,
    a szájad szélén, hogy megláss,
    egyetlenegyszer kimondasz-e?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett Browning – Nem illek hozzád

    (Kardos László fordítása)

    Nem illek hozzád. Fejedelmi Szív!
    Más a te sorsod, más az én utam.
    Ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
    ámuló szemmel néznek össze hív

    angyalaink. Királynők kegye hív
    vendégül téged, gondold meg, uram,
    mesterhez illő fény vár magasan,
    s izzóbb szemek, mint az én primitív,

    könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
    e fáradt, kóbor, koldus énekest,
    akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –

    ragyogj a lámpák lángkörébe fenn –
    fölkent homlokod s harmatos fejem
    már csak a halál kapálhatja egybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza – Valami…

    Valami édes, valami fájó
    borús merengés
    úgy elfog néha, mikor az úton
    mellettem elmész…

    Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
    s nézni utánad –
    nem szabad. S könnyem, érzem, elönti
    bús szempillámat.

    Valami édes, valami titkos
    égi sejtés száll:
    valami súgja, hogy te is éppen
    arra gondoltál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos – A békesség órái

    Mégiscsak te vagy az, akit kerestem
    Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
    nagyon nekem valónak érezlek.
    Örülök beszéded ibolyakék dallamának
    bár én inkább szótlan természetű vagyok.
    De gondolom egyazon törzs hajtása
    ez a két ág.
    Boldogtalanabb lennél nélkülem
    s én szegény árva lennék nélküled.

    A négy fal között élünk
    mint két örökzöld
    egy cserépben.
    Olykor beszáll hozzánk
    egy csodálatos madár
    s mi hallgatjuk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – 116. szonett

    (Arany János fordítása)

    Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
    Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
    Mit változás valaha megváltoztat,
    A mely a hűtelenhez hűtelen.

    Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
    Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
    Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
    Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.

    A szerelem nem rabja az időnek,
    Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
    Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
    Mert az ítélet-nap sem éli túl.

    Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
    Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!

    Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása

  • Garai Gábor – Mint kisgyermek

    Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
    úgy iszom tápláló szerelmedet
    és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
    Te leszel már ereimben a vér
    s Te az eszmélet, Te a kábulat
    Te a világot rendező tudat
    míg lassan végleg átalakulok
    és élni már csak általad tudok:

    járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
    szólni, ha Te szólítasz nevemen
    látni, ha két szemed el nem bocsát
    s kibírni ezt az örvénylő csodát
    csak úgy, ha sodrását Te csitítod
    Te bizonyos cél, Te tömény titok.

    Forrás: internetes verskép / Garai Gábor verse

  • Madách Imre – Emlékszel-é?

    Emlékszel-é a szép napokra,
    Midőn oly boldogak valánk,
    És minden oly szép összhangzással
    Mosolyga ránk,
    Emlékszel-é?

    Hallgattuk a pacsirta dalát
    S midőn eltűnt felhők megett,
    Lelkünkben halkan folytatók a
    Lágy éneket.
    Emlékszel-é?

    Akkor szívünkben is tavasz volt,
    Szerelmem a pacsirtaszó.
    Felhő borít most engem is, de
    A dalra óh
    Emlékszel-é?

    Folytatja-é azt, lány, szíved még,
    Mit csak neked danoltam én?
    Ha nem, – dalával e szegény szív
    Is halni mén,
    Ha feledél.

    Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
    A szívre nem jő két tavasz,
    S számomra benned, oh leányka,
    Már veszve az,
    Ha feledél.

    S ha mondok is dalt, őszi szél az,
    Mely hord hervadt virágokat,
    Miket a dús tavasz feledve
    Az őszre hagy,
    Mint feledél. – –

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Radnóti Miklós – Tört elégia

    / Sík Sándornak /

    1

    Életem írtam kis bottal a porba
    ott estefelé, hol két út összefutott.
    Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
    szegények ritkás asztalán
    és halálig mutatta magam:
    államat fölkötő kendő takarta
    kiserkedt szőrözetem végül
    és oszlottam ott a selyem levegőben.
    S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
    szállt a madár; csapdosva tartotta
    a buktató ágon a súlyát
    és elsiratott vékony fütyöléssel.

    2

    Most estébe fordult e sánta vasárnap
    és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
    a polcokon s fiókjaim lukán
    lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
    és apró fényekkel tétovázik:
    villanjon-é, vagy várjon-e még?
    Hát villanjon! riadalom legyen itt
    körülöttem! életem emlékei közt
    két férfi lóg két durva bitón
    s apró hajakkal sodrott kötél
    foszlik a súlyuk alatt.
    S mint hegyi fák ágaiból
    hajnalra kicsúszik az új ág,
    úgy belőlem is vadgalambhangu
    versekben csúszik ki érettük a sírás.

    3

    És mindennap újszülött borzalommal élek
    s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
    gond íze járul s egyre vadabb bennem
    a szomorúság.
    De néha azért ő, ha azt hiszi
    nem veszem észre, titkon hisz egy istent
    és ahhoz imádkozik értem.

    1933

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár