Szerző: Mária Németh

  • Simon István: Csillagot láttam

    Csillagot láttam a szemedben –
    egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
    még rá is csodálkoztam hosszan,
    és fájdalmasan megszerettem,
    mert én okoztam.

    Mert az életem annyi botlás,
    és mennyi álmom a romhalmaz:
    a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
    egy tiszta csillag, hogy azon láss
    és légy irgalmas.

    Kis csepp, ha harmatényi ennyi,
    ám benne fájdalmad a tenger,
    mégis tűrted, hogy hideg szemmel
    ne ítéld azt, akit szeretni
    akarsz, mert ember.

    S éreztem, megszorítva formás
    kezedet – mellyel letörölted –
    hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
    mint ami kicsi hegyi forrást
    óceánokkal összeköthet.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Mirza

    Ahogy első gazdája hívta,
    mi is csak így becéztük: Mirza.
    Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
    mit magával hozott a kiscsikó,
    mikor egy tavaszi vásár után
    udvarunkba vezette apám.
    Mirza, Mirza… mint rejtelmes talány
    csendült a szó nagyanya ajakán.
    Sehogy se akart békülni vele,
    aztán ráhagyta: „Egye a fene
    ezt a bolondos, furcsa szót.”
    S így hívta ő is a kiscsikót,
    kinek deszkából tákolt kaloda
    volt istállónkban külön otthona.
    Nappal persze ficánkolt nagyon,
    játszott a tyúkokkal az udvaron.
    Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
    űzte a bugó szarvasbogarat.
    Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
    hát elkísérte a konyhába is.
    Meglátta és kiáltott sikítva:
    „Hej, de megijesztettél, te Mirza!”
    S ráveregetve a kampós nyakra,
    kockacukorral kicsalogatta.

    Ezt a csikót is Mirzának hívják. Nem eladó!

    Vasárnap, ha ballagott misére,
    lányok között a csikó kísérte.
    Kert alól, ha paprikát hozott,
    mögötte Mirza ugrándozott
    s selymes füvön, petrencék között,
    így szerzett nagyanyának örömöt.
    Örömöt, kedvet… Aztán egy napon
    ebédnél így szólt apám: eladom,
    sok az adó, lassan a sírba visz,
    és télire majd kell a csizma is.
    Ült némán a megrémült család,
    mindenki letette a kanalát
    s kinek neve talány maradt, titok,
    elvezették a kedves kiscsikót.
    Áthajolva a pudvás kapufán,
    nézte a távozót még nagyanyám,
    és halkan suttogta, szepegte sírva,
    mint legszebb szót a földön:
    Mirza, Mirza

    Forrás: Verspatila

  • Kiss Judit Ágnes: Szó

    Hazádból, hogyha még bírod,
    Ne menj el, ó, magyar.
    Hogy menekülj, lesz mindig ok,
    És mindig, hogy maradj.
    Itt áldozat, s vajon mi ott?
    Bevándorló lehetsz,
    Nem tudhatod, végül melyik
    A súlyosabb kereszt.

    Ez a föld régóta ugar,
    Terméketlen, sivár,
    De van még, ki zenét szerez,
    És színházat csinál,
    Szeret és harcol semmiért,
    Mert másként nem tehet.
    Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
    S ők itt vannak veled.

    Lehet, hogy nem jön jobb soha,
    Ki itt él, mélyrepül.
    Megúszhatják a vétkesek,
    S te bűnhődsz vétlenül,
    Míg annyi jóval van tele
    A másik serpenyő,
    Ha baj van, ki ne mentené,
    Ami még menthető?

    De itt van szükség rád nagyon,
    Sötétben lenni fény,
    Hogy fölemeld, ki megrogyott,
    És bátorítsd, ki fél.
    Maradj, mert meg kell védeni,
    Kinek nincs is hova,
    Legyen szegény, hajléktalan,
    Zsidó, meleg, roma,

    Vagy bárki más, aki alól
    Kihúzták a talajt.
    Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
    Ki hallja még a jajt.
    Ez frontvonal, ez harcmező,
    S még így is otthonod,
    Rád simul minden rég bejárt
    Tered, kamaszkorod.

    Taposhatnak röhögve mind
    Az összes elveden,
    De szétolvadnak a szavak
    Az anyanyelveden.
    Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
    Fegyver vagy te magad,
    Mind különleges ügynök az,
    Ki mégis itt marad.

    Maradj tövisnek, bőr alatt,
    Ha bírod még, magyar,
    Légy viszkető seb, mit a kéz
    Álmában is vakar.
    Itt áldás is, másutt csak egy
    Bevándorló lehetsz.
    Ki mondja meg, végül melyik
    A súlyosabb kereszt?

    Forrás:

    s

  • Reményik Sándor: A lélek él

    Imre József kedves bátyámnak,
    igaz tisztelettel

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    A lélek él: betűben, színben, fában,
    Hullámos hangban és merev márványban,
    Száz változáson át –
    Amíg meg nem tagadja önmagát.

    A lélek él, és munkál csendesen,
    Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
    De amit alkot: nem szól a világnak;
    Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    Forrás:

  • Áprily Lajos: A rím

    Hazája álom és titok,
    szem-nem-legelte pázsitok.
    Egyszer csak itt van s mint kis ér,
    csilingel és kisér, kisér.
    S fürtös csengő lesz: hangpatak,
    amelybe új csengés szakad.
    Mentát locsol, szirmot sodor
    és illatos lesz, mint a bor.
    És mámoros lesz, partot ont,
    kurjongató, vidám bolond.
    A mély felé örvénnyel ás,
    hogy belenézni: kábulás.
    A fényen tündökölve fut
    és fényes tündérvölgybe jut.
    S tó lesz, virágot úsztató,
    habnyugtató és tiszta tó.
    Nem ás, nem ont és nem kering –
    csak ring s a lelkem benne ring.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: Egy csókodért

    Elmúlt a régi, tiszta vágy,
    Amellyel egykor környezélek.
    Epesztő, forró, balga láz
    Égető lángja sorvaszt érted,
    Egy csókodért mindent od’adnék
    Egy csókodért nem kell az élet!

    Egy forró csók, egy ölelés…
    Lázas szivünk összedobogna…
    Aztán jöhet, mit bánom én,
    A kárhozottnak égő pokla!
    …Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
    Eléggé gyötrő, kínos volna!

    Forrás: MEK

  • Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott

    Mert ha a szerelem elhagyott,
    kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom;

    mert ha a szerelem elhagyott,
    csak loholsz az utcán szorongva,
    elbűvöl s nyomban megaláz
    minden parázna szoknya;

    és nyelved száraz kőporban forog,
    ha elalszol, kifoszt az álom,
    ébren lábaid fércen rángatod;
    parázson jársz, parázson…

    És tarkódig felperzselődsz;
    tagjaid hamuként leomlanak,
    mozdulataidról az otthonosságról
    arany páncélja leolvad.

    Vad fogaid élesen összeverődnek,
    tekinteted röpte kileng, és
    míg kívül a forróság emészt,
    belülről ráz a didergés…

    Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
    azt elviselheted még,
    de jaj, ha veszni hagyod a magad
    érette való szerelmet!

    Mert minden idegen lesz neked akkor,
    s kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom.

    Futnál – menedékül a megkövült közöny
    nyirkos barlangjai várnak:
    takaródzhatsz melegedni magadba,
    mint bundájába az állat. –

    Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
    nem ereszted az elveszítettet;
    körömmel ezért behegedt sebeid
    újra csak újra kikezded.

    S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
    ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
    míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
    végül szívébe szalad.

    Forrás: MEK

  • Nagy László: Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sújtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sújtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.

    Forrás: MEK

  • Pilinszky János: Bűn

    Gyerek vagy még, a tagjaid
    mégis már szinte kész,
    vakítanak és hajlatok
    derengő rendszerében,
    s akár egy bujkáló mosoly,
    ha csípőd nem, hát vállalkozásod
    elárul és magadra hagy.
    Tetőtől talpig látlak.

    Nézlek, és nem bírom tovább,
    egyenlőtlen moccanásra
    puhán megindul életem,
    mint omló homokbánya.
    Gyenge vagy még, hát menekülj,
    mielőbbi eltávolítás!
    Előre biccen a fejed.
    Az első ütés érte.

    Mohón tülkék feléd
    a leroskadó évek;
    mint kiéheztetett botok,
    a rengeteg megéled.
    Éjszakáim! az éjszakai séta
    didergő csőcseléke!
    Testestül veti rád magát,
    egy falatka kenyérre.

    Fiatal csuklóid eltörik
    és bezúzzák a hátad;
    az üdvözlők keresik,
    mit nálam nem találtak.
    Az elkötelezett gyermekeket,
    vakító ifjúságot!
    S kifosztva elhajítanak,
    mint talpig tépett zsákot.

    Ez maradt belőlük nekem?
    Ájult köznyelven nézem.
    Hová a váll, mely tündökölt,
    nyoma a tündöklésnek?
    Zavartan tesz-vesz a kezem
    az üres levegőben.
    Te lennél, kit megöltek, és
    én lennék, ki mentem meg?

    Forrás: MEK

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK