Szerző: Mária Németh

  • Káli László – Tudod, kedves

    Tudod, kedves, az éjszaka nem attól szép,
    hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
    telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
    utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
    Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
    öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
    mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
    Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
    csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
    Tudod, kedves, nem attól lesz szép az élet,
    hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
    éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Káli László – Aznap…

    Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
    madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
    mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
    valami sosem hallott dallamra, és akár csak
    papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
    és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
    Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
    láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
    Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
    könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
    a magasban, fenn, a felhőtlen kékségben, mert
    boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
    a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
    a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
    s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
    föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
    engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!
    Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
    nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
    az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.
    Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
    És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
    pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
    nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
    fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
    vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
    megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Beszélő boldogság

    Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
    Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
    Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
    hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

    Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
    neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
    s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
    csupán neked, a semminek beszélek.

    S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
    mely a vadember mellkasába tombol
    és a halál vasajtaján dörömböl,

    most megszületsz belőlem és dalomból,
    minthogy kitörve rég bezárt körömből,
    ujjongva megteremtelek örömből.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kosztolányi Dezső, boldogság, megszólítás, lélek, öröm, létöröm

  • Szabó Lőrinc – Gyermek és bolond

    Ki elég bátor hinni, hogy
    szükség van a gondolatára?
    szépségre, jóra, ideálra?
    Csak aki gyermek és bolond.

    Nagy a világ s láttuk elégszer:
    szépség s igazság ritka vágy,
    győz a tömeg s a butaság,
    ahogy a tömegen a kényszer.

    Mi mégis csak nézünk magunkba,
    bár reménytelen ez a munka:
    – „Így szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.

    S szól a bolond: – „Más ki segítsen?
    Tékozlom magam és teremtek,
    magam kedvére, mint az isten.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stephen King: Állj ki mellettem

    „A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

    Lélektől lélekig

  • Lénárd József – Öröme légy önmagadnak

    Amilyen vagy a világon, egyetlen.
    Életed tiéd, titokzatos érték.
    A létezés örömét énekelték,
    mikor születtél, könny volt a szemekben.

    Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
    ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
    Legyél, ki az örömöt akarod még,
    és akard, hogy magadban elmélyedjen!

    Ki örüljön neked, ha nem ismered
    saját örömöd, mely benned született?
    Éld tudatosan lelked létezését!

    Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
    S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
    ne csukd be sohase lelked vágyszemét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ferenc Győző – Régebbi ujjgyakorlat

    Csak sejtheted, hogy mekkora öröm
    Ujjadat éreznem a bőrömön.

    Ha tenyerem esernyő és kabát,
    Esőtől óvja kényes asszonyát,

    És kéken futó halvány ereid
    Ujjbegy-billentyűin veregetik,

    Öklöd vékonycsontozatú madár,
    A markomban búvóhelyet talál.

    Ha elengeded, add vissza, siess,
    Mert kezed nélkül a kezem üres.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor András – Tested kenyerén

    Hogy tested fehér kenyerét
    megosztottad velem
    ne legyen adományod
    ne legyen érdemem.

    Legyen eleve rendelés
    a sors bocsánata
    amiért a pusztulás elől
    kitérnünk nincs hova.

    Mert nem ott volt a kezdet,
    hogy megtaláltalak
    te nyitottad ki értem
    magányosságodat

    és nem lopás, nem önzés
    ha magam rád fonom
    bőrömön átparázslik
    minden tulajdonom.

    Míg ujjad fűzfarácsa
    tarkóm kosárként óvja meg
    a hanyatló erő is
    hozzád visz közelebb.

    Bár fölsebez a hajnal
    megalvadt csönd az éj
    míg testünk kettős vérköre
    forog, szoríts, ne félj.

    Mit ér a léten-túli hit
    a vak remény mit ád?
    Utaztunk egymás áramán, – nekünk
    már nem kell más világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Vagy-vagy

    Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
    Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.
    Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
    Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.
    Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
    Vagy egy asszony simogató keze.
    Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
    Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”

    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig