A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
Forrás: Lélektől lélekig
A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent –
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;
s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
a fénylő lélek erről mit se tud.
Forrás: ismeretlen fordítás
Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal
ahogy a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
és jött az este.
hűvös teste köré
mélykék brokátot
csavart, mire
előző éjjel
kedvtelésből fénylő
csillagokat varrt
karcsú nyakán
holdfényből
szőtt selyem,
lágy és rebbenő,
s mint leány,
kiből férfi láttán
születik a nő,
párduc módra
nyújtózott
a sóvár Hold előtt.
… és jött a hajnal,
hajában fénnyel,
vöröslő arannyal…
s az este a mohó
szemeket már
a tegnapban kereste.
Forrás: Lélektől lélekig
(Radványi Kálmánnak)
Megmondom: Sokszor megcsodáltam
Egy tölgyet a park sűrüjén,
Hogy félig már halálra váltan,
Oly súlyos, komor és kemény.
De egyszer a vén fa tövén,
Korhadt kérgű gyökere mellett,
Kis gyöngyvirágot leltem én.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
A forró nap fojtó delén
Virágos szőnyeg réten jártam,
És harsogott a nap felém,
De ha a rőt nap estelén,
Szelíden, mint egy halk lehellet,
A hűs hold mosolygott elém:
Akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Férfiút találtam,
Vérvesztő harcok mezején
Megállott mosolyogva, bátran.
És én ujjongtam erején.
De egyszer kacagón elém
Egy piros gyermekarc szökellett,
Egy táncoló tavaszi fény.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Vedd kérlek: ím e versbe zárom
Szívem, mely búsan énekel.
Minden mosolygó rózsaszálon
Mindig, jaj, mindig sírni kell!
Forrás: Lélektől lélekig
Jövök egy erdőből,
ahol sose voltam.
Kerülök egy erdőt,
pedig benne élek.
Megyek egy erdőbe,
hová sose érek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll…
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva,
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat
a hit nem állítja meg.
Uram!
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé,
egy kis szeretetet…
ha szíveskednél hinteni!
Forrás: Vox Humana
Nem szeretem a lomha fényeket,
A csillagot, mely álmosan ragyog,
Ti vagytok az én örömöm látványa,
Meteorok a fehér éjszakába:
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti züllött csillagok!
Az égi rónán csöndes nyáj legel,
Eónok óta hallgatag ragyog,
– Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
A szent mélységbe fényeket juttatva,
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti hulló csillagok!
Békét hazudik a csillagvilág,
A lusta álmok éjjelén ragyog,
– Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
Lobogjatok csak és robogjatok,
Ti bátor csillagok!
Forrás: Lélektől lélekig
Ne nézd, hová vezet,
s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz,
ő szembejön,
röpíti őt a gép,
arcodba néz,
kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
– de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk,
az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz,
ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy,
aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár,
csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Forrás: Lélektől lélekig
