És megint a rózsák.
És megint a nyár.
Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
Fut az év.
És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
Kifogyok.
Na és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
Szóval, eltűröd?
Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
És mivel készülsz rá?
Semmivel.
Most is, mi van a kezedben?
Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
A domb tetejére.
Minek?
Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat.
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
Nem akarok
Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek fel a csupasz dombra.
Ne légy konok.
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?
Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
Elveszi úgyis.
Vegye el, ha van ilyen hatalom.
Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
És mi lesz addig?
Megint a rózsák és megint a nyár.
Szerző: Mária Németh
-
Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között
-
Majtényi Erik: Virágének
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.Szándék szándékot
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
és ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek. -
Radó Antal: A pesti Szabadság-téren
(Október 6-án)
Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
veré az eltiportakat;Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
s gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílt a szánk,
s undorral lett szívünk tele:Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
alkottak a romok helyén,
S egymásután kerül oda
Palota mellé palota,
s szenny helyébe fény.És – óh öröm! – az ifjú tér,
Hol annyi könny foly s annyi vér,
Szabadság-tér leve,
S – óh diadal! – ahány az út,
Mely mint sugár a térre fut,
mindannyin egy mártír neve.S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
fenségben és dicsőn:
Szabadság-hirdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
melynek jelképe lőn.S azt mondják, hogy mártírjaink
Fel lesznek rája írva mind
márvány- vagy érclapon,
És évről-évre ifjú, agg
Elébe zarándoklanak
egy szent emléknapon.Járok-kelek az utakon
S a hősök nevét suttogom,
és áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörül,
Hogy ama ház köveibűl
szeme már mit se lát.De csakhamar lelkem borul
S elémbe egy kérdés tolul:
„Tán jobb volt ezelőtt…
Tán kár, hogy aki erre jár,
Nem látja többé a sivár
nagy emlékeztetőt…”S lassan leszáll az éj csönd,
És hallom, hogy a légbe’ fönt
halk sóhajtás repül.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
beszélnek a jövő felűl.A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
s lenéz, magyar, reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: „Ne feledd
Október hatodikát!S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott,
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt –
És tégy egy csöndes fogadást
a Szabadság-terén!”1900 körül
-
Ratkó József: Segítsd a királyt
részlet az „István imájából”
Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr,
ki markoddal megmérsz minden vizeket,
s araszoddal az egeket beéred,
ki haragodnak egy leheletével világot fújsz el,
csillagot kioltasz, s föld megindul,
hegyek hanyatlanak egy intésedre,
Uram — égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid —
vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben;
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak
és földeinket elcsipegetik,
és sóvárognak falvaink iránt,
és kiirtanák szülötte-szavunkat,
hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk,
és minden módon ártani akarnak —
tanítsd meg őket, Uram, haragodra!S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
s hitre hajtott népedet pásztorolják,
örök hálát hogy tőled várjanak —
mert igen gőgösek immár, mintha ők
adták volna e földet is alánk!Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vettessenek!Ámen.
i
-
Boór András: Irgalom
Hiányod léte megfeszül agyamban,
fejemre hull a néma vád,
ha nem vagy itt velem, csak gondolatban,
kínlódva tépi önmagát.Meghalni bujtogat magányod létem,
elárulván a holnapot,
behorpad lassan nagyszerű reményem,
feledve, amit eldobott.Arcomba száll a tegnapi merészség,
felidézi a csókodat.
Nélküled már csak annyit ér szépség,
akár az elárvult gondolat.Nélküled már csak annyit ér a holnap,
hogy kimondani sem tudom.
Iszonyú súlya lett veled a jónak —
szeretlek most is.Irgalom.
-
Zelk Zoltán: Micsoda madár
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.Idegen a táj,
továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.Holnap őszre vál’,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll. -
Rab Zsuzsa: Parafrázis (Magyar)
Nem szoktam, nem szoktam
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni.
Nem is szikráztatni:
halált halasztgatni.Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teléig.Nem szoktam, nem szoktam
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szívemet eloldom
mindig, amikor kell.
De tetőled, sorsom,
a halál sem old el. -
Szőcs Kálmán: Te is tudod
Esik eső,
Szakad, szakad,
Szeretnélek,
De nem szabad.Te is tudod,
Tudom én is,
Nézzük egymást
Mégis, mégis.Törvény, szokás,
Szabott szabály,
Ajtó, asztal,
Ház a határ.Te is tudod,
Tudom én is,
Várjuk egymást
Mégis, mégis.Beborul, és
Kinyíl az ég,
Minden éjjel
Megyek eléd.Te is tudod,
Tudom én is,
Messze vagyunk
Mégis, mégis. -
Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac – II. felvonás, 8. jelenet
(fordította: Rónay György)
Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
Mint élőfához a kúszó növény:
Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
S a bankároknak verset dedikáljak,
Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
Miniszterek előszobáiban,
Nevettetvén Ő excellenciáját,
Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
Talán beteggé dőzsöljem magam?
Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
Vágván örökké, a gerincemet
Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
A jobb kezemmel s káposztafejecskét
Öntözzek a balommal? — Köszönöm!Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
Hajózzam a ritornell tengerén,
S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
Korhely buták közt, kik zsinatjukat
Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
Szonettel menjek tányérozni hírt?
Talentumot ne lássak soha másban,
Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
Ahol bolyongok vígan, szabadon!
Édes magány, ahol kedvemre élek,
Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
Fejembe vágva tollas süvegem
Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
Egy semmiségért véres harcra szállok,
Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
Fantáziám a holdban egyet fordul,
És könyvet írok róla, semmi másért,
Csak a bolondos, kedves utazásért!
Azt írom csak, ami szívemből csordul,
És így szólok magamhoz: Légy szerény!
Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
Magad ültette rózsa illatával,
Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
Ha van nagy ritkán diadalban részem,
Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
Cézárnak abból mitsem adok át,
És büszkén hordom tettem tudatát!
Egy szóval: csúszó inda-szerepet
Nem vállalok halálomig!… Lehet:
Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
De egyedül növök, ha már magasra nem!
