https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

    Az nem igaz, hogy nem birod el,
    csak sírni szeretsz:
    bilincs ez a bánat,
    aranyperec,
    eltörni szánod:
    ily kincset balga, ki eldobál,
    habár
    baltüzü fény ez a matt opál.

    Ó, édes, édes
    szomoruság!
    Ó, illatos ostor!
    Rozmaring-ág!
    Uram, óvj meg a rossztól,
    hogy ne szeressem azt, ami fáj!
    Égi Király!
    Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

    Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
    A csillagok
    aranyos morzsája hinti.
    (Hát sohase tudhatok
    szabadon ragyogni, mint ti?
    Futkosni, mint a kis nyuszikák?
    Örülni, mint a virág?
    Sírni, mint ősszel a fák?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Festett cél, puszta semmi

    Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
    mint a vidám dúshomlokú fiúk:
    érzem, hogy festett céljuk puszta semmi
    s a nagy dicsőség álmai hiúk.

    Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
    s nincsen tovább már törekedni út:
    rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,
    nekünk csupán az élet csontja jut.

    És mégis egyre futok, egyre vágyom
    s valamit keresek még e világon,
    mit nem fogok meglelni sohasem.
    A régi vágyat, régi ifjuságot,
    a régesrégen elhervadt virágot
    s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Faludy György: Halottak napja

    Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
    indult a temetőbe a menet,
    őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
    hogy a holtakkal beszélgessenek.

    Volt, aki apró széket vitt magával,
    a másik ásót vagy kis gyermeket, –
    az enyimek széthulltak a világban –
    most nézem őket s elkeseredek.

    Mert évről évre kevesebben mennek,
    fiatal ritkán; csak az öregebbek.
    A sírokon gyertyák is alig égnek,

    nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
    feladták a holttal a közösséget,
    és feladja önmagát a világ?

    (Budapest, 1993.)

    Forrás: PIM – Faludy György válogatott versei

  • Ady Endre: Halottak napján

    Halottja van mindannyiunknak,
    Hisz’ percről-percre temetünk,
    Vesztett remény mindenik percünk
    És gyászmenet az életünk.

    Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
    Temetkező szolgák vagyunk!
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

    Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
    Undorít meg e sárgolyón…
    Hulló levelet hányszor feledtet
    A megváltó, a gyilkos ón!…

    Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
    Hogy vigasztaljuk önmagunk –
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma ünnep van, ma sírhatunk!

    1. november 1.

  • Babits Mihály

    (1883. november 26., Szekszárd – 1941. augusztus 4., Budapest)
    Foglalkozás: költő, író, műfordító, esszéista, tanár

    Anyja: Kelemen Auróra
    Múzsa: Tanner Ilona (Török Sophie, felesége)

    A Nyugat nemzedékének egyik legnagyobb szellemi vezetője, a gondolkodó költő mintaképe.
    Tanárként és szerkesztőként is a hitet, az erkölcsöt és az emberi méltóságot védelmezte.
    Verseiben az értelem és a hit folytat párbeszédet, nyelvezete fegyelmezett, mégis mélyen személyes.
    Súlyos betegsége idején született imái a magyar költészet legfájdalmasabb és legszebb fohászai közé tartoznak.

  • Radnóti Miklós

    (1909. május 5., Budapest – 1944. november, Abda)
    Foglalkozás: költő, műfordító

    Anyja: Grosz Ilona
    Múzsa: Gyarmati Fanni (felesége)

    A szépség utáni vágy és a háború szorongása különös békében találkozott benne. Versei a derű és a rettegés finom egyensúlyából születtek; a végén imádsággá tisztultak.
    A bori notesz darabjai a magyar líra legmegrendítőbb dokumentumai közé tartoznak. Életét a II. világháborúban, munkaszolgálatosként vesztette el.

  • Szabó Lőrinc

    (1900. március 31., Miskolc – 1957. október 3., Budapest)
    Foglalkozás: költő, műfordító

    Anyja: Nagy Erzsébet
    Múzsa: Korzáti Erzsébet

    Érzékeny, vívódó lélek, aki nem félt kimondani az emberi ellentmondásokat.
    Költészetében szerelem, hűség, bűntudat és önvizsgálat fonódik össze, mintha a józan és a szenvedélyes hang beszélgetne.
    A „Te meg a világ” az őszinte önboncolás egyik csúcsa a magyar lírában.

  • József Attila

    (1905. április 11., Budapest-Ferencváros – 1937. december 3., Balatonszárszó)
    Foglalkozás: költő

    Anyja: Pőcze Borbála
    Múzsái: Vágó Márta, Szántó Judit, Gyömrői Edit

    Szegény családból jött, gyermekkora nélkülözéssel és magánnyal telt.
    Költészetében a fájdalom és a gondolat kristálytisztán szólal meg; a szeretetvágy és az igazságkeresés végigkíséri.
    Élete tragikusan zárult – önkezével vetett véget életének –, versei mégis nemzedékek lelkiismeretei maradtak.

    Díj: posztumusz Kossuth-díj (1948).

  • Kosztolányi Dezső

    (1885. március 29., Szabadka – 1936. november 3., Budapest)

    Anyja: Brenner Eulália
    Múzsa: Harmos Ilona (felesége)

    A Nyugat nemzedékének egyik legsokoldalúbb alakja.
    Finom iróniával figyelte az élet apró mozzanatait, a mulandóság szépségét és fájdalmát.
    Kívülről könnyed úriember, belül mélyen gondolkodó, szorongó lélek.
    Versei és prózái egyszerre szólnak a derűről és a veszteségről – arról, hogy az élet rövid, de érdemes megszépíteni.

  • Tóth Árpád

    (1886. április 14., Arad – 1928. november 7., Budapest)

    Anyja: Horváth Erzsébet
    Múzsa: Lichtmann Anna (felesége)

    A modern magyar líra egyik leglíraibb alakja, finom lelkű, halk szavú költő, törékeny egészséggel.
    Verseiben az elmúlás fájdalmát és a magány szelíd bánatát fogalmazta meg – halk szóval, mégis mélyen hatva.
    Költészetében egyszerre rezdül meg szépség és szomorúság.