https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Osho: Meglepetés

    Minden, ami gyönyörű és igaz, meglepetésként érkezik.
    Éppen ezért őrizd meg a meglepődés képességét.
    Ez az élet egyik legnagyszerűbb áldása.

    Forrás: idézet

  • Marina Cvetajeva: Ahogy a jobb a bal kezet

    Ahogy a jobb a bal kezet leli –
    lelked a lelkemhez oly közeli.

    Összesimultunk, áldott-melegen,
    ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.

    De vihar kél – s pokolmély szakadék
    tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.

    Fordította: Baka István

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

    Fehér fényben, fehér ruhában,
    Egy férfi jár előttem egyre.
    Vezet, vezet, kezem kezében,
    Föl a magányos, nagy hegyekre.
    Az emberarcok ködbe vesztek,
    Ketten vagyunk a hegyeken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Megláboltam a pusztaságot,
    Homokviharos, sívó tengert.
    Szürke porát szívemre szórta,
    Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
    De tikkadt lelkem felüdítve
    A Mester arca járt velem.
    Kezem meleg kezébe fogta,
    S én követem.

    Lehevertem illatos fűre
    Oázisok mézes szelében,
    Elálmodoztam rózsás felhőn,
    Távol dalon, zsongó levélen.
    De kezét homlokomra tette
    S megnyitva álmodó szemem,
    Előre mutatott a Mester,
    S én követem.

    Elértem a hegyek tövébe
    S indultam fölfelé nyomában.
    Dideregtem a szirti szélben,
    A szikla megvérezte lábam.
    Ha megálltam, szemembe nézett
    És rám mosolygott csendesen.
    S belém szállott a Mester lelke.
    És követem.

    Mikor az első csúcsra értem,
    Verejtékes nap estelén,
    Megkísértett a nagy Kísértő,
    És egy világot tárt elém.
    De a Mester szemembe nézett,
    Szomorú szemmel, könnyesen,
    S rajta kívül nem láttam semmit.
    És követem.

    Járok magányos hegytetőkön,
    A magasságos szirthazában.
    S egy férfi jár előttem egyre,
    Fehér fényben, fehér ruhában.
    Léptünk alatt meleg virágok
    Serkednek a vad köveken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról

    Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
    alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
    Távolabb a város, és túlnan látszik a
    szemközti dombról a komoly bazilika.

    Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
    a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
    nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
    lélek, mint dómjával ott a bazilika?

    Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
    virága, nyugtató lótuszom, s odalent
    kertem az egész táj, hol óriás csiga
    kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

    De túl már cseh határ… Idegen katonák
    s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
    mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
    áldástalan nézi a hűs bazilika.

    Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
    amit épúgy védjen a törvény és a rend?
    Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
    legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

    Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
    minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
    tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
    nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

    Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
    tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
    Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
    zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

    Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
    erretoppan olykor szürke lábaival:
    az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
    mint orgona után néma bazilika.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Szürke ágú gyalogszeder

    Te szürke ágú, szép gyalogszeder,
    egy fürtödet, no, nyújtsd felém.
    Vér s tüske. Jer, szívemre, jer,
    hogyha szeretsz, szeretlek én.

    Árnyékos, zöld gyümölcsödet
    szép vadszeder, a számra tedd.
    Félhomályban ölelve hosszan,
    megölellek tövisbozótban.

    Elmégy, szeder? Hová, miért?
    Amit nem adsz: szerelemért.

    Fordította: Nemes Nagy Ágnes

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • John Keats: Az őszhöz

    Párák és érett ízek évszaka
    jössz s hő híved, a sárga nap örül
    s összefogtok s áldott fürtök soka
    csügg a szőlőn a nádtetők körül;
    mohos ágat dús almasúly töret
    s zamat tölt minden őszi magvakat,
    dinnye dagad, feszül cukros bele
    a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
    késő virág, minőt a méh szeret,
    s már azt hiszi: örök méz-szüret,
    mert nyári sejtje csordultig tele.

    Ki nem látott még téged? – Kiszököm
    s megleslek gyakran csűrök közelén,
    ülsz gondatlan a téres küszöbön
    s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
    vagy épp aratsz és mákillat hatol
    hozzád s elaltat és nem éri már
    sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
    vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
    patak tükrére s friss italra vár;
    vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
    szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.

    Hol a tavasz nótái? mind halott?
    mi gondod rá? van néked is zenéd:
    míg esti felleg sző be halk napot
    s a tarlón rózsák színét szűri szét,
    a parti fűzfák közt búsongva dong
    a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
    mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
    kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
    tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
    finomka fütty a szérűskert alól
    s gyűlő fecskék zajától zúg az ég…

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    J

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ákos: Adj hitet!

    Beszélj hozzám, mondd újra el,
    hogy a világ botrány,
    de holnap mégis élni kell.

    Én nem vagyok idegen,
    fekszem a szíveden
    és hallom, hogy dobog.

    A fekhely mellett most is töltve áll
    a hűs borospohár,
    itt érzem, otthon vagyok.

    (Nem is tudod, milyen nagy dolog…)

    Én ordítok néhanap,
    tudom, hogy bántalak,
    csak szidlak a semmiért.

    Hiányzik néha egy kis fájdalom,
    máskor meg nem bírom
    azt, hogy folyton megkísért.

    Adj hitet és elhiszem neked,
    hogy élni szebben is lehet,
    sok okos megvet és nevet,
    de te észre se vedd, csak adj hitet!

    A szájak szélén gyűlölet
    és harag remeg,
    a világ nagy beteg.

    De boldog vagy, hogy van kit féltened,
    egyetlen életed
    ennél komolyabban nem veszed.

    Próbáltam hős lenni és szent,
    nekem egyik sem ment,
    magamon veled nevetnék.

    Játékos vagy, mint egy nagy gyerek,
    a legdurvább fegyvered
    a békülésre képesség.

    Adj hitet és elhiszem neked,
    hogy élni szebben is lehet,
    sok okos megvet és nevet,
    de te észre se vedd, csak adj hitet!

    Beszélj hozzám, mondd újra el,
    és adj hitet!

    Forrás: dalszöveg

  • Erdélyi Gábor: Szem-mosoly

    Hiányoztam?
    Nem voltam itt?
    Talán épp az utcán
    átfagyottan léptem át
    egy eső után maradt
    tócsányi, didergő vizet.

    Akkor gondoltál rám?
    Mikor egyedül a sötétben
    keresett agyamban a remény
    és nem talált hitet?

    Esetleg ott voltál,
    mikor egy felhőn ásított
    a nap?
    Kezében zsoltár volt a fény
    egy felém elküldött sugárban.

    Elhiszem, ha mondod.
    Mosoly inog szemem sarkában,
    mert mertem látni a Tavaszt!

    Ma…
    Egy őszi délutánon.
    Kedvetlen nyűg arat mindenütt,
    nyirkosság tanyáz a fákon,
    az utcán holt levélkupac,
    alatta már az enyészeté lett
    a sok nyári álom…

    S Neked hiányzom…
    Higgyek még
    egy félig kacér mosolynak?
    Mert ha kell: kivárom sorom!
    De csak akkor,
    ha hiányzom…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Lángok között

    Ma veled szerettem volna lenni
    Egy napot, egy éjszakát.
    Remegve-rejtve beszélgetni át,
    Csendben a szemedbe nézve.
    Megfogni két kezed,
    Átölelni és füledbe súgni:
    Még… még kicsit maradj velem…

    Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
    „Farkasokkal táncolni” délben
    S csodálni a teli Holdat éjjel.

    Ma veled szerettem volna lenni…
    Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
    Szárnyaink szélesre tárva
    Repülni fel… felhőkön át a magasba,
    S zuhanva, testünk összeforrva
    Merítkezne elfutó habokba…

    Ma veled szerettem volna lenni,
    A melledre hajtani fejem,
    Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
    Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
    Mint banánra a héj forrni köréd
    S utad vigyázni, melyen célba érsz.

    Ma veled szerettem volna lenni,
    S nélküled magamban – veled vagyok.
    A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
    Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
    Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
    Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
    Öncsalásom csillaga lehull,
    Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
    Szemeim könny borítja s szívemben veled
    A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig