Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Énreám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Forrás: Arcanum
1
Üljön le mindenki egy alsó kőre,
nézze, hogy úszik el ott a remény.
Füleljen neszre sorsokba merülve,
hogy fecseg a kép, hallgat az erény.
Mintha szívekből kicsordogálna
s a bölcsesség zavarossá válna.
Fásult izmokkal dolgozik az ember,
tanít, nevel, földjébe mélyre ás,
pattanásig feszül, búsan ernyed el
lelkesedés és tenni akarás.
Édesanyák ringattak, meséltek,
angyalai népek szennyesének.
Ha elkezdenek könnyek cseperészni,
szívtelenekre hiába hullnak.
Közömbösséget lehet még tetézni,
barlangokban bátrak meglapulnak:
arctalan szórnak szavakat fénybe,
beburkolóznak színtelenségbe.
Sorsunk elfolyik terméketlenségben,
anyaölből kiugrik a gyermek,
úgy játszadozna, nevetgélne szépen,
de sírkövek dőlnek, megremegnek.
Másra se gondol kegyetlen idő,
elgazosodik ősi temető.
2
Én csupán kétezer éve vagyok úgy,
ki hirtelen meglátja önmagát.
Egy pillanat alatt kész a keresztút,
őseimben szemlélem a hazát.
Látom, mit ők is látnak, mit kapálok,
ölök, ölelek, teszem, amit kell.
S ők azt is látják, amit én nem látok,
ha szólítanak, szívem mit felel.
Kiáltjuk egymást örömben, bánatban,
övék a múlt és enyém a jövő.
Verset írok, sok éjt töltök álmatlan,
érzem, milyen lesz a következő.
3
Anyámat, apámat alig ismerem,
annyit tudok róluk, hogy szerettek
és kerestek, mikor nem voltak velem,
édessel, szép igazzal etettek.
Tisztán látom, ahogy egymást ölelik.
Elszomorodom, hogy már az égben
van az elmúlás. Onnan megkönnyezik
újra pusztai megszületésem.
Megszületésemben ők benne vannak,
gyengeségemre fújnak új erőt,
soknál is többet jelentek sokaknak,
megsejtik bennem a megsejthetőt:
apámban, anyámban megsokasodom,
boldogan testvéreimmé válok,
önarcképemben így megmosakodom,
s majd egymagam mögül kitalálok.
A világ leszek – mindenem lehet s van:
egymásra húzódik sok nemzedék.
Győzök és elterülök majdnem holtan,
leomlik biztonságos fedezék.
Ősi őseimben kavarog vérem,
szépít török, tatár, német, román,
örmény, zsidó, tót, mégis marad népem,
szelíd magyarság vigasz, bár sovány!
…Dolgozni jól akarok. Vállalhatók
múltam fájó és sötét árnyai.
Üres locsogások hiábavalók,
elsodorják Duna hullámai.
Őseim csatáit nem vívhatom ma,
harcolni, ahogy ők, nem akarok.
Emlékezzünk, de ne lőjük halomra
közös dolgaink, mai magyarok!
Forrás: Szeretem a verseket
Véresre zúzhatod az öklöd rajta.
Ha rugdosod, a lábad lesz sebes.
Repülnél? bénán hull le a szárnyad,
könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha.
Nincs menekvés, nincsen kiút belőle.
Legyen bár éles, mint a sasé, szemed,
át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte.
Eléd mered, fejed fölé magaslik,
merev, mint a fal s áthatolhatatlan
a bűvös kör, mit végzeted vont köréd
világrajöttöd első pillanatában,
s amit úgy hívnak: „Asszonynak születtél.”
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
– hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat –
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.
Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!
Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Egy pillanatra, Uram, Isten,
egy pillanatra engedj pihennem!
Minek e hajszás, szívszorító,
véres játékban benne lennem?
Elfáradtam e nagy fogócskán,
Uram, úgy únok felnőtt lenni,
engedj egy kicsit visszamenni
húsz év előttre, kisgyereknek,
sírni, amin a többi sírhat,
s nevetni, amin ők nevetnek.
Uram lásd, sohse voltam boldog,
nézz le egyszer ezer sebemre,
amit szívem helyében hordok.
Simogass engem síma kézzel
s mert hangom halk s az űrbe vész el,
Te szólj helyettem a fogóknak:
ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
hajszás Harc és ezernyi Verseny,
gyötrött Dalom, sok véres Versem,
Féltés, Gond, ájult Szerelem,
ne játsszatok többé velem,
nem ér a nevem.
Kiállok a sorból.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom,
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Az én lelkemben vesztett a szerelem
Az érzelem felett győzött az értelem.
Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára
Mint a fecske, mint az ima szárnya
Mely olyan mint összekulcsolt kezek
Egymásba nézők, puhák gyermekek
Becsukott ajtók, szent magunkba szállás
A közös gyertyák, értő megbocsátás!
Ki minden durvát álomszínre festő
Az én lelkemben elbukott a szerető.
Zavart szívem folyton azt zokogja
Nem lehet igaz, csak zavart elme álma
Száz gyertyafény piciny reszkető lángja
Gyulladj körül villódzva babonázva
Vedd válladra nyomasztó álmom
Repülj vele messze, át száz határon.
Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem
Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, evilági,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság;
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Te légy a párnám, ha fáradt vagyok
Te légy az ágyam, ha elszunnyadok
Te légy az árnyék, ha bánt már a fény
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy az írás, és te légy a szó
Te légy a friss méz, és te légy a só
Te légy a csónak az idő vizén
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy a jókedv és te légy a gond
Te légy a vessző és te légy a pont
Te légy a léggömb a múltam egén
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy a virág, ha elmúlt a nyár
Te légy a mécses, ha későre jár
Te légy a tűzhely az élet telén
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Forrás: Lelektöredék – blog.hu
Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
– Lehet gyászünnep is –
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!
Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
