https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

    Mesterségem, te gyönyörű,
    ki elhiteted: fontos élnem.
    Erkölcs és rémület között
    egyszerre fényben s vaksötétben,
    mint egy villámszaggatta táj
    szikláin, ahol állhatatlan
    roppant felhők – nagy, gomolyos
    agyvelők – tüze összecsattan,
    s a tűzzel csíkos levegőben
    szülik a szüntelen csatát,
    sejt-korom óta ismerős
    végtelen Buda-ostromát,
    hol minden vibrál és veszendő,
    hol minden fércelt, foszladó,
    hol rojtosodik már a szív,
    s egyetlen szálon függ a szó,
    a szó, amely a földből égbe
    sistergő döngés ütemét
    ingázza folyton, összevétve
    önrángását, s a fellegét –
    erkölcs és rémület között,
    vagy erkölcstelen rémületben,
    mesterségem, mégis te vagy,
    mi méred, ami mérhetetlen,
    ha rángva is, de óraként,
    mely képzelt ütemet rovátkol
    az egy-időn – mégis a fényt
    elválasztja az éjszakától.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Eucharistia

    Az Úr nem ment el, itt maradt.
    Őbelőle táplálkozunk.
    Óh különös, szent, nagy titok!
    Az Istent esszük, mint az ős
    törzsek borzongó lagzikon
    ették-itták királyaik
    húsát-vérét, hogy óriás
    halott királyok ereje
    szállna mellükbe – de a mi
    királyunk, Krisztus, nem halott!
    A mi királyunk eleven!
    A gyenge bárány nem totem.
    A Megváltó nem törzsvezér.
    Ereje több, ereje más:
    ő óriásabb óriás!
    ki két karjával általér
    minden családot s törzseket.
    Egyik karja az igazság,
    másik karja a Szeretet…

    Mit ér nekünk a Test, a Vér,
    ha szellemében szellemünk
    nem részes és úgy vesszük Őt
    magunkhoz, mint ama vadak
    a tetemet vagy totemet?
    Áradj belénk hát, óh örök
    igazság és szent szeretet!
    Oldozd meg a bilincseket
    amikkel törzs és vér leköt,
    hogy szellem és ne hús tegyen
    magyarrá, s nőjünk ég felé,
    testvér-népek közt, mint a fák,
    kiket mennyből táplál a Nap.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: [Ó ne vidd el]

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.
    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara

    (Esti mosolygás)

    Farkával csöndesen mozog
    tóban a hal s aludni kész,
    orrát iszapba dugja és
    napjának multán mosolyog;
    totyog vidámka sorban ott
    tizenhárom kicsi kacsa,
    s arany farán viszi haza
    billegve a mai napot.
    Sötétül lassan a piros
    s ami soká maradt fehér,
    az is már látod, feketéll,
    mint e verstől a papiros.

    (Altató)

    Göndöríti fodrászó szél
    felhőink így estefele
    s a kacsanyom vízzel tele,
    csipke a tócsa szélinél.
    Minden göndör lesz és arany,
    lomb s a lomb közt a zöld dió,
    szundi madárka tolla; s jó,
    hogy nemsokára este van.
    Az asszonyod már szendereg,
    sötétség üt körül tanyát
    s a kerten telihold jön át,
    mint egy riadt, pufók gyerek.

    (1934. augusztus 18.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Dsida Jenő: Zúg az őszi szél

    Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
    De októberben nagyon félünk.
    Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
    s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

    Gyümölcsök helyett kis szobánkban
    a polcokra meséket rakunk,
    duruzsoló, piros, érett meséket:
    fehér időkre kellenek.

    Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
    – hiszen annyi van, annyi van! –
    rövidke négy hónapig, öt hónapig
    bizton eltartanak.

    Vacogva megcsókoljuk egymást.
    Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
    húzunk magunkra takarónak:
    Téli álomra térünk.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Goethe: Vándor éji dala

    (Tóth Árpád fordítása)

    Immár minden bércet
    Csend ül,
    Halk lomb, alig érzed,
    Lendül:
    Sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    Te is nemsokára
    Nyugszol, ne félj…

    Forrás: Magyar Kurír

  • Tóth Árpád: Este a temetőn

    Vén, halottas esti kert.
    Itt-ott ferdén, egyedül
    Egy-egy tél-túl földbevert
    Furcsa fejfa hegye dűl:
    Megpihenne, ósdi rom,
    Elzuhanna békiben
    Lent a füves, ó siron,
    Hol gazdája rég pihen…

    Most a tiszta esti ég
    Gyengezöld és tág mező,
    Nyúgodalmas, rest vidék,
    Egy-egy halkan érkező
    Csillag csillog: angyal ott,
    Őrző angyal, azt hiszem,
    Földre ballag most gyalog,
    S kézi kis lámpást viszen…

    Béke, béke… lomb megett
    Vén feszület feketül,
    Karja most, az átszegelt,
    Kétfelé lágyan vetül:
    Elgyötörte estelig
    Véres és szöges tusa,
    Ölelő most és szelíd
    Ívü fáradt gesztusa…

    Béke, béke… élni ma
    Nem fáj úgy, nem tépdesem
    Lelkem váddal, vén ima
    Zsongat búsan, édesen:
    Útbafáradt vén legény
    Estimája… dédapám
    Énekelte még, szegény,
    Vándorútján hajdanán:

    „Útvigyázó szent kereszt!
    Vándor míves esdekel,
    Új bolygásra úgy ereszd:
    Féluton ne esne el;
    Légy kegyelmes tútora,
    Vén csontot hadd várja már
    Meleg cipó, csutora,
    Édes asszony, víg halál…”

    Régi emlék, furcsa dal…
    Ó, mikor még, kis legény,
    Próbálgattam fiatal,
    Félénk hangocskámmal én,
    Kandallós, vén, víg tanyán,
    S megrettenve hagytam el,
    Látva: szép, szelíd anyám
    Mily búsan s némán figyel…

    Béke, béke… vár reám,
    Egyre vár az ócska ház,
    Ablakában ül anyám,
    És az estbe kivigyáz…
    Jaj, de lelkem-testemen
    Lomha, bús egykedvüség,
    S eltünődöm: istenem!
    Messze kell-é menni még?…

    (1911)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Novemberi Elízium

    A lábadozás ideje. Megtorpansz
    a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
    kolostorcsendje háttered. Kezes
    szellőcske indul a füvek közűl,
    s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
    érzékeid öt meggyötört sebe
    enyhületet érez és gyógyulást.

    Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
    gyermekien áttetsző tagjaiddal
    a nagyranőtt kendőben és kabátban,
    mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
    És olyan is, mint ama szelidek,
    kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
    oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
    csak ragyogni a novemberi napban,
    és illatozni toboz-könnyüen.
    Csak melegedni, mint az üdvözültek.

    (Szigliget, 1958. november)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.
    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:
    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?
    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.
    Így indulok Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.
    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    Levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!
    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –
    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.
    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.
    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
    Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.
    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.
    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.
    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Magyar Kurír