Szerző: Mária Németh

  • Benjámin László – Nap nap után

    Nap nap után, év év után odábbállt,
    ha mit hozott, elvitte mind –
    limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
    fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

    Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
    gyülekeznek a föld alatti országban,
    kihűlt ajkukon a néma intelemmel,
    hogy utolsó napodra
    annyid marad, amennyit másoknak adtál.

    Megismerted az anyaggal viaskodók
    alázatát és gyönyörűségét,
    megdolgoztál kudarcaidért is –
    Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
    a munka ne hulljon ki kezedből:

    Nincs más esélyed,
    hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
    együtt tudj élni magaddal,
    békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • József Attila – Valamikor volt a tett

    Valamikor volt a tett,
    abból lett a gyűlölet,
    ebből pedig szeretet
    s a világnak vége lett.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Viszockij / Hobo – Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden,
    a kék ég se legyen soha másból,
    víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    az álmatlan és dühös vitákból,
    csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.
    Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    de mégis részeg volt a muzsikától,
    napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    úgy szakadt ki a kérés a számból,
    neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot, testvér!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    elesett őrangyalaink megvédnek,
    az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    megosztoztunk időn és dohányon,
    de ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
    De ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Lapszéli jegyzet

    Habakuk prófétához

    Városok
    lángoltak,
    robbantak
    a faluk!
    légy velem
    szigorú
    Habakuk!

    Kihűlt már
    fekete
    a parázs;
    bennem még
    lánggal ég
    a tüzes
    harapás!

    Ételem,
    italom
    keserű.
    Kormozz be
    talpig te
    fekete düh!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Elégia Juhász Gyula halálára

    Öt évig laktam városodban költő,
    s nem láttalak sosem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol és
    nem érdekelt e földi tartomány
    s a folyton mást dajkáló diadal;
    immár a rémes sár ölében fekszel,
    esőtől nedves deszkaszál takar.

    Régóta már csak éjjel, ablakodból
    néztél az égre és a fellegek
    futása ért a szívedig talán;
    tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
    mint hallgató barát, ki megfogadta;
    oly némán éltél és szakállasan,
    ahogy kegyetlen szárán él a barka.

    Tavasz van és a fényes mély Tisza
    tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
    nyomor tanyáidon; nem változott
    mióta földbetettek semmisem:
    akárha élnél, úgy vonul a felleg
    s fehér virágban álló fák felől
    az illatok éjente útrakelnek.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Októberi erdő

    A bokron nedves zűrzavar,
    a tegnap még arany avar
    barna sár lett a fák alatt,
    férget, csigát, csírát takar,
    bogárpáncélt, mely széthasadt;
    hiába nézel szerteszét,
    mindent elönt a rémület,
    ijedt mókus sivít feléd,
    elejti apró ételét,
    ugrik, – s a törzsön felszalad;
    tanulj hát tőle, védd magad,
    a téli rend téged se véd,
    arkangyalok nem védenek,
    az égen gyöngyszín fény remeg
    s meghalnak sorra híveid.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Istenhegyi jegyzetek

    Röviden

    Barátaim, ha rövid a papír,
    az ember akkor apró verseket ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Lapszélre

    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Nyolc óra

    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon

    Később
    (Sírfelirat)

    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    íme.

    S majd így tűnődöm…?

    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű – az megmaradt?

    Emlék

    Aj, feszeskemellű,
    fecsknyelvű régi lány,
    te régi költemény,
    most életem delén
    kérlek, ne légy goromba,
    fuss karomba és kívánj!
    A napból méz pereg,
    oly rég nem néztelek,
    fellebben lebke inged,
    penderinted, szerteszáll,
    kis pára messze fenn
    és látlak meztelen, –
    aj, a fény remeg még,
    tíz éve emlék vagy te már!

    Béke, borzalom

    Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
    fénylő keréken pék suhant és énekelt,
    gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
    halott néném jutott eszembe s már repült
    felettem mind, akit szerettem és nem él,
    sötéten szállt egész seregnyi néma holt
    s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
    Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
    az utcán béke lengett s valami borzalom.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Arthur Rimbaud – A meghökkentek

    József Attila fordítása

    Feketéllőn hóban, homályban,
    a pince fénylő ablakában,
    faruk kerek,
    öt kicsi térden leskelődve
    nézi, hogy készít a Pék szőke,
    nagy kenyeret.

    Látják nagy, fehér karját, éppen
    szakít egyet a szürke pépen
    s láng-lukba tol.
    Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
    A kövér mosolyú Pék régi
    nótát dudol.

    Az ölmeleg, piros luk mellett
    kuporognak, hol száll a szellet,
    egy se mozog.
    Majd mikor lakomára készen
    a cipót kiveszik a résen
    s a füstfogott

    gerendák alatt a befröcskölt
    a cipók fölzengenek s a prücskök
    a padlaton,
    hogy életet lehell e langy luk –
    lelküket elbűvölik rongyuk
    alatt nagyon.

    Úgy érzik, igen-igen élnek,
    a zúzos Jézuskák, szegények,
    mind, amikor
    bedörmögnek a résen s rózsás
    állat-orrocskájuk a vasrács
    rudjára forr,

    midőn úgy sírnak, mint a barmok
    s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
    fényeinél,
    hogy mindnek szétreped nadrágja
    s kilógó ingüket babrálja
    a téli szél.

    Forrás: Szeretem a verseket