Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
csak mélabúd halálos húrja szól.
Beleijedsz a süket végtelenbe,
keresni fogsz, és nem leszek sehol.
Forrás: Szeretem a verseket
Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
csak mélabúd halálos húrja szól.
Beleijedsz a süket végtelenbe,
keresni fogsz, és nem leszek sehol.
Forrás: Szeretem a verseket
(hódolat Romhányi Józsefnek)
CSONTHÉJAS
Kívül kemény,
belül puha.
Erő? Erény?
Kölcsönruha.
Belül puha,
kívül kemény
– habitusa:
főnyeremény.
GERINCES
Belül kemény,
kívül lágy.
– Sorsa nem épp
vetett ágy.
Kívül lágy,
belül kemény:
csupasz vágy,
kemény remény.
PIKKELYES GERINCES
Belül zordon, kívül morcos
– nem született békeharcos –
akár nagy, akár kicsi:
baljós, mint egy harckocsi.
Tettei, mint ő, pocsék,
vér-banális rémmesék.
CSONTTALAN–HÉJATLAN
Vezéregyéniség.
Forrás: Szeretem a verseket
A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.
Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.
S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.
Forrás: Szeretem a verseket
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága közt az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ó mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen…
Forrás: szeretem a verseket
Sose nyílik ki a rózsa,
sose nyílik ki a nyár,
én a szerelem adósa
vagyok három éve már.
Mondtam is a cinegének,
hogy szálljon el haza már,
sose szólal meg az ének,
sose nyílik ki a nyár.
De a cinege csak engem
figyel hosszan, feketén,
míg halálos szerelemben
az övé nem leszek én.
Forrás: szeretem a verseket
Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé teríteném magam
Lábtörőképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbúvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szíve.
Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi téren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
Forrás: szeretem a verseket
Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.
Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.
Forrás: szeretem a verseket
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybe fagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Forrás: szeretem a verseket
Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.
Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.
Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.
Ősz könnyezik az ablak üvegén.
Ketten vagyunk: a kályhatűz meg én.
Alig pislákol bennem már a dal,
de a tűz dala milyen fiatal!
Ülök s öregesen bóbiskolok –
a bükkfatűz hogy dalol és lobog!
Forrás: szeretem a verseket