Szerző: Mária Németh

  • Pablo Neruda: Ha elfelejtesz…

    Ha feltekintek a holdra
    Ha meglátom a vánszorgó ősz
    Vörösbe hajló árnyait
    Minden ami létezik
    Illatok, fények, anyagok
    Hozzád vezetnek
    Szerelmem amit szerelmed éltet
    Mindaddig míg lélegzel
    Karjaidban létezik anélkül
    Hogy elhagynák az enyémet

    Ha apránként megszűnsz szeretni
    Apránként megszűnlek szeretni
    Ha hirtelen elfelejtettél
    Ne keress, hiszen én már
    Réges rég elfelejtettelek

    Szerelmem amit szerelmed éltet
    Mindaddig míg lélegzel
    Karjaidban létezik anélkül
    Hogy elhagynák az enyémet

    (Szeretném ha tudnál valamit
    Tudd, hogy ez hogyan működik)

    Ha úgy döntesz otthagysz a parton
    Hol szívem gyökeret eresztett
    Ne feledd, karom más partot
    Keresni kénytelen

    De ha minden nap minden percben
    Úgy érzed hozzám tartozol
    Ajkaid keresik ajkaimat
    Számomra semmi sem elfeledett

    Szerelmem amit szerelmed éltet
    Mindaddig míg lélegzel
    Karjaidban létezik anélkül
    Hogy elhagynák az enyémet

    Fordította: Somlyó György

    Forrás: szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Karácsony

    Oldják iszákjukat a csendesülő,
    alacsony fellegek,
    omlik az ártatlan, együgyű hó
    a háztetők felett.
    A füst elkapja derekát,
    együtt forognak,
    úgy imbolyodik a világ,
    ahogy ők imbolyodnak.

    Húzzák már komoly szarvasok
    az ünnepet,
    szájuk körül az esti pára
    s az eltűnt gyermekkor lebeg.
    Omlik a hó, ömlik a hó,
    nem nézi, hova hull,
    csak bámulnak a szarvasok,
    szarvukon gyertya gyúl.

    Ömlik a hó, omlik a hó,
    leng, surrog és kering,
    eltemeti a surranó
    december lépteit,
    meztelen, ezüst lábnyoma
    nem villan már sehol,
    a szarvas békén lépeget,
    bizakodik, dalol.

    „Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
    „Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
    Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
    Mit feleljek neki?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Petike

    Bús mogorván ül Petike,
    Ha ha ha!
    Péter és bú! a mennykőbe,
    Mi baja?
    Anyja kémli hű szemekkel –
    Jó öreg!
    Azt gondolja, fiacskája
    Tán beteg.

    „Kell galuska, Peti fiam,
    Eszel-e?”
    „Dehogy eszem, dehogy eszem,
    Ki vele.”

    „Kell bor, édes szép fiacskám,
    Iszol-e?”
    „Dehogy iszom, dehogy iszom,
    El vele.”

    „Kell-e sarkantyú csizmádra,
    Petikém!
    Kalpagodra toll s mentédre
    Rókaprém?”

    „Mit nekem toll, mit nekem prém,
    Sarkantyú!
    Ha szívemben, mint a róka,
    Rág a bú!”

    „Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
    Biblia?”
    „Mit nekem könyv, a beszéd mind
    Szó fia.
    Egy barátom van nekem csak,
    A halál;
    Az, tudom, hogy innen-onnan
    Lekaszál.”

    „Az egekre! Peti fiam,
    Meg ne halj:
    Annyi benned a sóhajtás,
    Mint a raj.
    Átidézzem tán Juliskát?
    Láthatnád?”

    Szól mogorván Péter úrfi:
    „Hol van hát?”

    Ármány-adta Péterkéje!
    Még mi nem volt a bibéje!
    Sem kalapja, sem mentéje,
    Sem a sarkantyú zenéje,
    Nem kell neki róka mája,
    Sem a szomszéd bibliája;
    Nem kell neki bor, galuska,
    De bezzeg kell a Juliska,
    Bár negédes és hamiska,
    De vidor, szép és piroska.
    Sem ehetnék, sem ihatnék,
    Csak Julcsával nyájaskodnék.

    „Ej Petikém, szép fiam, hát
    Ez a baj!
    Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
    S meg ne halj.
    Most takarodj iskolába,
    Rossz fiú!
    Meg ne lássam, hogy pityergesz.
    Félre bú!
    Iskolában a Juliskát
    Elfeledd:
    Isten éltet, tíz év múlva elvehesd”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Carl Spitteler: Csak király

    Cornelius Clemens konzul szólt. „Kívánom,
    hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
    kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
    Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
    Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
    jó fazekas is kontár kerti munkán.”

    De egyszer szemlét tartott birtokán
    s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
    a többiek, mert az sután s ügyetlen
    munkált az úton, tétován, ütése
    saját ujját sebezte kalapáccsal.
    Kedvetlenül fordul tiszttartójához
    a konzul és szemével kérdi, mint van.

    „Bocsáss meg” – szól az –, „mindent megpróbáltam
    a kallótól a takács műhelyéig,
    de ez bizony nem értett semmihez sem.”

    Cornelius Clemens most türelme-vesztve
    ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
    „Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?”

    A rabszolga bánatfelhőzte arcát
    sötét gőggel emelte: „Csak király.”

    A konzul hallgatott, részvéte felkelt
    s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
    S mert kegyes úr volt, így szólt: „Öljétek meg.”

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Tóth Árpád: A rab

    Mi jobb? – üvölteni talán?
    Vergődni a börtön falán,
    Vájni sírva, vérző körömmel,
    Míg künn röhögnek kárörömmel?

    Avagy hallgatni, az a jobb?
    Ne hallja senki a jajod,
    Barátkozni a mély homállyal,
    Beharapott, fekete szájjal?

    Mi jobb? – szavalni szüntelen?…
    Vagy ez? – hallgatni szüntelen?
    Feküdni, tetszhalott tetem,
    Míg lobogva a ravatalnál
    Veszett vágyak lángjai égnek…

    Mi az pajtás? üvöltenél?
    A körmöd újra csupa vér.
    Mit vájod…… a falat?
    Te meghalsz, s a fal megmarad.

    Talán hallottál valamit?
    Talán az erdő hangjait?
    Átsusogott a kétöles
    Falon a virágzó köles?…

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Szécsi Margit: Fekete gallyon

    Fekete gallyon jégburok,
    tündér-üveg, nem földi.
    Jégburkos dió a kavics,
    nem érdemes feltörni.

    Öreg, fázós nagymamák,
    tudom én, nektek jó a hit.
    Én is jártam istenért,
    de az az isten nem hevít.

    Vad vagyok és nyers vagyok,
    bolond angyal, kegyetlen.
    Öregasszonyt ellökök,
    s lába elé lefekszem.

    Nyár, ha igéz messziről:
    ideér, jönni kell neki.
    Minden kabátot szögre tétet,
    szívemet bizsergeti.

    Én a hittel ráérek:
    nyekergő cipőm hóban jár.
    Halál minden lépésem:
    éppúgy lehetne rózsaszál.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • József Attila: Gyöngy

    Gyöngy a csillag, ugy ragyog,
    gyöngyszilánkokként potyog,
    mint a szöllő, fürtösen,
    s mint a vizcsepp, hüvösen.

    Halovány bár a göröngy,
    ő is csámpás barna gyöngy;
    a barázdák fölfűzik
    a bús földet diszitik.

    Kezed csillag énnekem,
    gyenge csillag fejemen.
    Vaskos göröngy a kezem,
    ott porlad a sziveden.

    Göröngy, göröngy, elporlik,
    gyenge csillag lehullik,
    s egy gyöngy lesz az ég megint,
    egybefogva sziveink.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek