https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek

  • Adolf Meschendörfer – Erdélyi elégia

    Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
    A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
    Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
    egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.

    Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
    Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
    De holtak felett arat az istenadta nép,
    s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.

    Más a március íze, a széna szaga más,
    másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
    Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
    megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

    belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
    mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
    Érces ragyogással futnak az évek elő,
    szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Utassy József – Fákat altat a szél…

    Fákat altat a szél,
    álmos lombú fákat.
    S én most ébredek rá:
    nagyon szerethetlek,
    ha már a sálam is
    integet utánad.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Byron – Egy újfunlandi kutya síremlékére

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Ha új lakót kapnak a temetők,
    nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
    a gyász pompázik szoborrá virulva
    és az elhunytat zengi név meg urna:
    nem azt, aki csakugyan volt, hanem
    akinek kellett volna hogy legyen;

    s a szegény kutya, a leghűbb barát,
    ki boldogan áldozza föl magát,
    kinek szíve gazdája szíve volt,
    dicstelen hull el, bármilyen derék,
    s földi lelkét megtagadja az ég:

    míg az ember, hiú féreg! csodákat
    s kizárólagos eget kér magának.

    Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
    rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
    aki kiismert, undor tölti meg
    tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

    Szerelmed kéj, barátságod csalás,
    szavad és mosolyod képmutatás!
    Neve nemes csak megromlott csírádnak,
    rád pirít minden becsületes állat.

    Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
    menj tovább – nem fajtádnak tiszteleg:
    barát emlékét őrzi ez a jel;
    egy barátom volt csak – s az itt hever.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek

    Ha napba nézek, én szemem se rebben,
    míg te pillogatsz,
    ez az egy játszma kettőnk közt,
    amelyben még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is, talán…
    Ne hagyj el. Éljünk együtt még mi ketten
    egymás oldalán.

    Forrás: Kedvesch versek

  • József Attila – Isten

    Hogyha golyóznak a gyerekek,
    az isten köztük ott ténfereg.
    S ha egy a szemét nagyra nyitja,
    golyóját ő lyukba gurítja.

    Ő sohase gondol magára,
    de nagyon ügyel a világra.
    A lányokat ő csinosítja,
    friss széllel arcuk pirosítja.

    Ő vigyáz a tiszta cipőre,
    az utcán is kitér előre.
    Nem tolakszik és nem verekszik,
    ha alszunk, csöndesen lefekszik.

    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta.

    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem –
    tetten értem az én szívemben.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Fecske Csaba – Két kis vers

    Lennél-e béka,
      sás tövén,
        nád tövén?

    Föléd hajolna
      nyári éj,
        őszi éj

    Ragyogna néked
      csillag és
      telihold

    Elfelejtenéd
      örökre
        ami volt –

    Vágytál-e lenni csillag, valaha,
    Kinek a tükre házak ablaka,
    Ezüstös fénye anyja ősz haja –
    Szárnya hiába, sosem ér haza

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • Weöres Sándor – Tündérszerelem

    „Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
    fölém simuló tótükörben mindenem fájt,
    sások éle összevagdalt,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    selyem holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
    kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,
    mégis fáztak a virágok,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    bársony holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
    fakó vízben merev szemű halakat láttam,
    s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Legyél újra kezem árnya,
    legyél újra szemem lángja,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
    bocsáss be, bocsáss be –”

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • József Attila – Harmatocska

    Guggolva ringadoz
    a málnatő, meleg
    karján buggyos, zsíros
    papiros szendereg.

    Lágy a táj, gyöngy az est;
    tömött, fonott falomb,
    hegyek párája rezg
    a halmokon s dalom.

    Hát dolgoztam híven,
    zümmögve, mint a rét.
    Milyen könnyű a menny!
    A műhely már sötét.

    Fáradt meg együgyű,
    vagy tán csak jó vagyok
    s reszket, mint a fű
    és mint a csillagok.

    1929. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc – Téli fák

    Hegynek vitt az erdei út.
    Megálltam. Vacogtak a fák,
    jobbra-balra messze kinyílt
    szemeim előtt a világ:

    a táj, mint vén agy vértelen
    eszméi, úgy levetkezett
    és nem maradt belőle, csak
    a csontváztiszta szerkezet.

    Tél volt és csönd, még semmi hó,
    az esti köd gyűlt és oszlott.
    Az elmúlt nyárnak a halott
    jelen csak kísértete volt

    s az élt, a múlt, mikor arany
    sípot fújtak itt a rigók,
    a zöld nyár, melynek hűlt helyén
    most füstként szürkült a bozót.

    Kísértet voltam én is a
    felboncolt és kipreparált
    erdőben: szinte csontomig
    éreztem a csupasz halált.

    – Fa vagyok én is, ágbogas
    csontváz! – és éreztem a gúzst
    s hogy az idő hogy marja le
    rólam is a lombot, a húst.

    Soká és mozdulatlanul
    álltam ott a dermedező
    csöndben… És lepattant egy ág
    és megmoccant a temető.

    Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
    rám fogta ezer fekete
    vasvilláját és körülállt
    a halott vázak erdeje.

    – Nono! – ráztam fel magamat
    és megindultam, és mire
    elértem az első házakat,
    átjárt az élet melege,

    de tovább is, egész úton
    láttam még, hogy a ködön át
    hogy döfködtek felém fekete
    szarvaikkal a téli fák.

    Forrás: Szeretem a verseket