https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Tóth Árpád: Ez a nap is

    Ez a nap is,
    Mint a többi.
    Elmúlt. Vége.

    Ez az est is,
    Mint a többi.
    Eljött. Béke.

    Szerény béke,
    De hálával
    Veszem ezt is,
    Jó pihenni,
    Ha az ember
    Csatát veszt is.

    Furcsa béke:
    Hallgat, talpig
    Feketében,
    Mint egy titkos
    Esti virág,
    Mely az ében
    Alkonyatban
    Nem egyéb, csak
    Néma illat,
    Mit az ember
    Behunyt szemmel
    Mélyre szívhat,
    Elmosódva,
    Álmosodva
    Nem keresve,
    Milyen lehet
    Az illatnak
    Szirom-teste:

    Szép virág-e,
    Mint az ifjú,
    Mint a pőre
    Rózsabimbók
    Hajnalszínű,
    Gyenge bőre,
    Vagy csak fáradt,
    Régi rózsa,
    Mely reggelre
    Széthull némán,
    Föld porával
    Elkeverve?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Móra Ferenc: Amikor a földön

    Amikor a földön
    Gyermekek zokognak,
    Az ég angyalkái
    Mind elszomorodnak.
    Vidám kacajuknak
    Megszegül a szárnya,
    Felhőt borítanak
    Az ég ablakára,
    Bánatos szemükből
    Könnyek harmatoznak,
    Amikor a földön
    Gyermekek zokognak.

    Amikor a földön
    Gyermekek nevetnek,
    Nagy az öröm kéklő
    Mezején a mennynek.
    Jókedvű angyalkák
    Le-lekukucskálnak,
    Fellegek nyílásán
    Csókokat dobálnak,
    Szivárványszalagból
    Csokrot kötögetnek,
    Amikor a földön
    Gyermekek nevetnek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: A KÖNNYEK ASSZONYA

    Bús arcát érzem szívemen
    A könnyek asszonyának,
    Rózsás, remegő ujjai
    Most a szivembe vájnak.

    Érzem az illatát is ám
    A rózsás, gyilkos ujjnak
    S véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Az ajka itt mar édesen,
    A haja ide lebben,
    Az egész asszony itt pusztít,
    Itt, itt: az én szivemben.

    Bosszút itt áll az életért,
    Aknát itt ás a multnak.
    Véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
    Kire a végzet mérte,
    Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
    Megérezze, megértse.

    Maradjon szent talánynak Ő,
    Maradjon mindig újnak.
    Véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: GELLÉRTHEGY

    Paloták közé ékelt sziklatömb,
    Ki emelkedsz a vén Duna felett,
    Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
    S akihez méltatlan a környezet,
    Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
    Ki át akartad szökni a Dunát,
    S kin mosolyog az alant elmenő,
    Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
    Gellért keresztjét békén hordozod.
    Zordonságod hetvenkedés csupán,
    A világ megalázta homlokod.
    Én üzenetet hoztam most neked,
    Üdvözletüket bízták énreám
    Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Ki várni tud

    Tartsd magad,
    Sors, Élet és Idő szabad
    S ki várni érez, várni tud.

    Várni tud,
    Kinek ön-énje nem hazug
    S nem hord össze hetet s havat.

    Tartsd magad,
    Mert most az a leggazdagabb,
    Ki várni érez, várni tud.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS

    Az olvadt hó beroskad
    és szertesündörög,
    kondérok gőzölögnek,
    mint bíbor sült-tökök.

    A jégcsap egyre nyúlik,
    a csöppje már nehéz,
    egy-egy kis tócsa pattan
    s szelíden égre-néz.

    S ott fönn az égi polcon
    hátrább csúszott a hó,
    kevés beszédű lettem
    s ritkán vitatkozó.

    Ebédre várok-é, vagy
    talán meg is halok?
    lélekként szálldosom majd
    horzsolván éjt s napot?

    Árnyékom rám tekint, míg
    borong a téli nap.
    Kincstári sapka rajtam,
    a nap fején kalap.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csanádi Imre: Karácsony angyalai

    December, fekete hónap,
    Lesben a pőre szelek
    Tar fákon, tar venyigék közt
    néma sötét feszeleg,
    és sárga-piros kacatokként
    kései, gyér levelek
    Megzendül a nyers elem: ujjuj!
    Táncol a dőre sereg,
    röpködne a talmi madárraj,
    csaknem szó, nem csicsereg.
    Advent szakad ágra, világra:
    már várja mind a telet.

    Üzenget a tájnak a tél,
    közeleg a kegyes Karácsony.
    Az utolsó megtűrt levél
    első cicomája a fákon.
    Fácánon őzen kósza nyulak
    ámuldoznak avítt csodákon:
    Békével töltözik a völgy,
    csönd gyűlik földünkre, bársony, –
    egyszer csak egyszer, angyalok
    szállnak alá zizegő szárnyon,
    fehér, fehér lesz, minden fehér, –
    kivirágzik minden madárnyom.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Aki sok szépet…

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma, –
    tudom: fáj, hogy neked jutott
    szavaim maradéka.

    Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
    nyirok s penész ölelget;
    nem csillagokat üldözök, –
    kis emberi türelmet.

    A gyengéimmel sétálok előtted,
    már-már magam kinozva, –
    ha rám gondolsz, a jó helyett
    gondolj inkább a rosszra.

    Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
    – embertől más se telhet, –
    önnön-szívemre készitem
    e gyógyító szerelmet. –

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma,
    de minden szépnél szebb lehet
    szavai omladéka.

    Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
    ahogy a víz a gödröt,
    a napnyugtát az aratók,
    az istállót az ökrök.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Szilveszter-este

    Szomorúságom szürke gömb,
    bárhol próbálom bontani,
    föltépni és szétrontani,
    lesiklik róla a kezem. –

    A szívemen gurul, gurul,
    behorpad tőle a szivem, –
    úgy érzem: szivemen viszem
    a legmagasabb hegyeket.

    Támad a hideg négy felől,
    bevicsorog az ablakon,
    fagyott árnyékok a havon, –
    meleg a szoba: hasztalan.

    Átúsztam újra egy folyót,
    kiveri utánam a hab
    a nem-szeretem dolgokat,
    és nincsen senkim, aki véd.

    Távoli, vidám szavaid
    jéggé meredve érnek el, –
    a hűvös semmi énekel
    fülembe, mint a szunyogok. –

    Siess, hozd már a meleged,
    veszélyes tájon imbolyog
    a lábam: könnyen megfagyok,
    szívemhez koccant a halál.

    Hogy mindörökké áldjalak,
    ki másodszor életre szülsz,
    s a pusztulás elé feszülsz,
    mely már-már arcomba lehel.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Carmen lugubre

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Tizennégyéves volt és félkegyelmű
    és pösze is volt még szegény,
    szegény Kati! – riadó bánat
    ijedezett a két szemén.

    Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
    mint vágya olykor súgta már,
    aszott testére vőlegényként
    reáfeszült a rossz halál. –

    Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
    ölén hagytátok hamvatok,
    félelmes nászéjszaka volt ez:
    a halál alatt egy halott.

    Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
    és szűz maradt a nász után,
    mégis fogant zsengécske méhe:
    enyészet és örök hiány

    támadt belőle, s óriásra sarjadt,
    s falánkul anyját falta fel.
    – Fülem körül hűs, tiszta hangon
    a más-útú rend énekel. –

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Már Isten első bölcsei között van,
    nyelvéről kristály-szó pereg,
    – nagyon fehéren lát az Isten
    és feketén az emberek.

    Forrás: DIA – Csorba Győző