Szerző: Mária Németh

  • Fodor Ákos: Válasz a jótündérnek

    Mindent kaptam már,
    csak vagyont és halált nem.
    (– A sorrend fontos!)

  • Illyés Gyula: A semmi közelít

    A vasárnap délutáni
    mondhatni légüres falusi csöndben
    meg-megújuló dörej-sor.
    No, mégsem ágyúkép.

    A Schmidek-kocsmában tekéznek.
    Hatvan év távollából. Az ekként régi ismerős –
    tehát
    a mélytudatot is békéltető zaj –
    még ismerősebb, ha meg-megszakad:
    a két versenyző csoport most, ott is együtt söröz,
    a bádogtányérba gyűlt pinkapénzből.

    A csend időtlen kerete
    emberi neszekkel pontozódik tele
    falvanként nyilván mindenütt. A suta szó:
    a „hiány-cikk” párjául a „zaj-hiány”
    üdítően a tudatba szívható.

    Az egyre távolibb pici neszek
    úgy telítgetik, hogy – ürítgetik
    oly zaj-üresre a földet-eget,
    hogy – végy lélegzetet! –
    a Semmi a legközelebb.

  • Buda Ferenc: Szürkeszemű

    Szürkeszemű szelíd este
    ereszkedik a szívemre.
    Szürkeszemű szelíd éjjel
    elmegyek nincsen-reménnyel.

    Elmegyek, hisz úgyse bánod,
    úgyse voltam, csak barátod,
    úgyse voltam semmi, semmi.

    S egyszer úgyis el kell menni.

    Szerettelek és szeretlek –
    Akarom, hát elfeledlek.
    Eltemetlek, de megtartlak
    régi szépnek, drága dalnak.

    Ami jó volt, nagyon jó volt,
    de szíveden fehér hó volt,
    fehér hóba beleestem,

    nem tudtam, hogy feneketlen.

    Nem tudtam, hogy ilyen forró
    a fehér hó, a fehér hó…

    Címkék: Buda Ferenc, szerelem, búcsú, emlék, fájdalom

  • Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

    Amikor még piciny voltál,
    olyan nagyon enyém voltál,
    engem ettél, engem ittál,
    rám nevettél, nekem sírtál.

    Mikor később nagyobb lettél,
    mindig messzebb, messzebb mentél,
    először csak a kiskertbe,
    aztán a nagy idegenbe.

    Ha itt vagy is, csak elnézel,
    akkor is nem engem érzel,
    nem anyádat, nem apádat,
    valami más csillagtájat.

    Úgy megnőttél, szinte félek,
    már a válladig sem érek,
    alig-alig hihetem már,
    hogy ölbéli bubám voltál.

    Én voltam-e óriási,
    vagy Te lehettél parányi?
    Sosem voltál nehéz nékem,
    nem éreztem gyöngeségem.

    Melletted most kicsiny lettem,
    ágaskodik háta lelkem,
    nőni akar, hogy elérjen,
    hegyormodig hogy felérjen.

    Húzol engem Te fölfelé
    mint a napfény maga felé
    fát, virágot, lombos ágat –
    fölemeled az anyádat.


  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!


  • Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?

    Tündöklésem szép idején
    nem néztem a tükörbe én,
    két kisgyerek szemefénye
    volt az arcom tükörképe
    s szólt a szívem: — Édes lányom,
    ki a legszebb a világon?
    — Te vagy a legszebb, anyám,
    hidd el nékem igazán!

    — Édes fiam mondd meg nékem:
    ki a legszebb e vidéken?
    — Édesanyám, Kedvesem,
    nincs nálad szebb, senki sem! —

    Csillagtükrön néztem arcom,
    mint egy tündérkirályasszony,
    aki hol volt… hol nem volt…
    de ez nagyon régen volt.

    Fiam elment messzeségbe,
    nem nézhetek a szemébe
    s másnak mondja: — Kedvesem,
    nincs nálad szebb senki sem! …

    Kislányomból kisasszonyka,
    csillagszeme rám ragyogja
    mint egy fényes tükörkép:
    — Szebb a jóság, mint a szép!

    Tó tükréhez megyek s kérdem:
    ki a legszebb a vidéken?…
    Tó tükrét a szél kavarja,
    arcom girbegurba rajta …
    — Hamis a tó! — Futok messze,
    csorba tükör a kezembe,
    csorba tükör felel nékem:
    — Nem az vagy már, aki régen!

    Kedves, öreg Szülőanyám,
    Te mondjad meg, de igazán,
    elhervadtam, csúnya vagyok?
    Édesanyám szeme ragyog:
    — Hidd el nékem édes lányom,
    te vagy legszebb a világon…

    S ahogy szólott, könnye fénylett,
    arcom benne tündérszép lett.


  • Várnai Zseni: Békét akar már minden ember!

    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer,
    szívvel és tiszta értelemmel,
    kiáltsd világgá szép szavakkal,
    avagy viharzó indulattal,
    ne félj, hogy hangod, mint a szellő,
    oly könnyű és oly légbe lengő,
    vagy, mint csöpp víz az óceánban,
    elenyészik a nagy világban!

    Igen, csupán csak ennyi volna,
    hangod, ha egymagában szólna,
    de milliókkal egybeforrva,
    szíved a föld szavát dobogja;
    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer:
    Békét akar minden ember!

    Beszélj a fák, füvek nevében,
    kutyád is fél, reszket az éjben,
    búvik a vad, mert ő is érzi,
    hogy a halál szele kisérti,
    a néma halak sem feledték,
    testvéreik iszonyú vesztét,
    mikor méreggé vált a tenger…
    S ki tette ezt? Az ember, ember!

    De te, aki a békét véded,
    a kövekért is mondj beszédet,
    és milliókkal egybeforrva
    szíved legyen a lét motorja…
    S ha százszor mondtad, mondd ezerszer
    Békét akar most minden ember!

    Te, minden földrész minden népe,
    magad légy önmagad reménye,
    tiéd a lét s nemlét hatalma;
    Emberiség, vigyázz magadra!
    Emberiség! E szóban érzed
    talán a nagy testvériséget?!
    Emberiség, ez azt jelenti:
    tanuljuk meg egymást szeretni…

    Kezünk most már gyufát se gyújtson,
    nehogy a világ lángragyúljon,
    mert mindenütt atom, s atom van,
    s elveszünk, az atom, ha robban…
    EMBERISÉG, MONDD SZÁZEZERSZER :
    BÉKÉT AKAR MOST MINDEN EMBER!!!


  • Pilinszky János: Fabula

    Hol volt, hol nem volt,
    élt egyszer egy magányos farkas.
    Magányosabb az angyaloknál.

    Elvetődött egyszer egy faluba,
    és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
    Már a falát is megszerette,
    a kőművesek simogatását,
    de az ablak megállította.

    A szobában emberek ültek.
    Istenen kívül soha senki
    olyan szépnek nem látta őket,
    mint ez a tisztaszívű állat.

    Éjszaka aztán be is ment a házba,
    megállt a szoba közepén,
    s nem mozdult onnan soha többé.

    Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
    s reggel is, mikor agyonverték.


  • Meggyesi Éva: Amíg csak élünk

    Amíg csak élek, te légy az élet,
    amelyben mindig értelmet lelek,
    nálad leljem a csöndes menedéket,
    amelyet olyan régóta keresek.

    A te vállad legyen majd támaszom nékem,
    amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
    hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
    s karodba bújva nyerek friss erőt.

    Amíg csak élünk, én legyek néked
    az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
    hogy a vállaidról átvegyem egy részét
    súlyos terheidnek, melyet hordozol.

    Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
    S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
    mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
    s elcsitítja a csöndes zokogást.

    Milyen jó lenne együtt bandukolni,
    amíg a hajunk hófehérre vált,
    s szeretni egymást olyan türelemmel,
    hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

    Együtt ébredni, hogy én lássam először
    reggel az arcod első mosolyát,
    s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
    egymásért éljünk, míg időnk lejár.

    S ha majd ránk borul a végső éji álom,
    amely örökre karjaiba zár,
    azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
    hisz csak veled szép ez a rút világ.


  • Áprily Lajos: Carpe diem…

    Most értelek meg, réges-régi szó.
    Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
    ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
    mert tudja, hogy már nem sok napja van.

    Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
    Legyen minden napom aranypohár,
    aranypohárban aszubor legyen,
    mely fenn termett a hervadó hegyen,
    olyan bor, melynek alján nincs salak,
    olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
    hogy mondhassam, ha csendes óra jön
    s napomnak esti számadása vár:
    öregség kincse, szép aranypohár,
    ma végső cseppedig kiittalak.