Mindent kaptam már,
csak vagyont és halált nem.
(– A sorrend fontos!)
Szerző: Mária Németh
-
Fodor Ákos: Válasz a jótündérnek
-
Illyés Gyula: A semmi közelít
A vasárnap délutáni
mondhatni légüres falusi csöndben
meg-megújuló dörej-sor.
No, mégsem ágyúkép.A Schmidek-kocsmában tekéznek.
Hatvan év távollából. Az ekként régi ismerős –
tehát
a mélytudatot is békéltető zaj –
még ismerősebb, ha meg-megszakad:
a két versenyző csoport most, ott is együtt söröz,
a bádogtányérba gyűlt pinkapénzből.A csend időtlen kerete
emberi neszekkel pontozódik tele
falvanként nyilván mindenütt. A suta szó:
a „hiány-cikk” párjául a „zaj-hiány”
üdítően a tudatba szívható.Az egyre távolibb pici neszek
úgy telítgetik, hogy – ürítgetik
oly zaj-üresre a földet-eget,
hogy – végy lélegzetet! –
a Semmi a legközelebb. -
Buda Ferenc: Szürkeszemű
Szürkeszemű szelíd este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek –
Akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.Ami jó volt, nagyon jó volt,
de szíveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó…Címkék: Buda Ferenc, szerelem, búcsú, emlék, fájdalom
-
Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem sírtál.Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik háta lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
hegyormodig hogy felérjen.Húzol engem Te fölfelé
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.
-
Várnai Zseni: Katonafiamnak!
Én magzatom, szép katonafiam,
szíve vérével ír neked anyád.
Mióta a császár kenyerét eszed,
vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő, nagy csatára,
s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
ha ráuszítnak önnön véreidre:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
már lesi a munkás szolgahadat,
hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
várja az erőt mely életet ad,
most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
a termőföld lesz a mi lázadásunk:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
én sírok, ki méhemben hordtalak,
ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
hús a húsomból, vér a véremből,
hogy emelhetnél te akkor kezet,
ha én zokogom, sikoltom feléd:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
a reménységünk, mindenünk: az Élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
a te felzúdult bús rabszolgavéred;
borítson el a forradalmi mámor,
ha hömpölyög a lázadó sereg,
mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!Most még csak háborog az óceán,
s a kevély hajót már tépi, dobálja,
mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
ha úrrá lesz a tenger akarása!
Mi lesz, ha minden katonafiú
szülőanyjától kap egy levelet,
mely lázít, gyújt, vérbeborít:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!
-
Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe
s szólt a szívem: — Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
— Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!— Édes fiam mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
— Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! —Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündérkirályasszony,
aki hol volt… hol nem volt…
de ez nagyon régen volt.Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe
s másnak mondja: — Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem! …Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja
mint egy fényes tükörkép:
— Szebb a jóság, mint a szép!Tó tükréhez megyek s kérdem:
ki a legszebb a vidéken?…
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbegurba rajta …
— Hamis a tó! — Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
— Nem az vagy már, aki régen!Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
— Hidd el nékem édes lányom,
te vagy legszebb a világon…S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.
-
Várnai Zseni: Békét akar már minden ember!
Ha százszor mondtad, mondd ezerszer,
szívvel és tiszta értelemmel,
kiáltsd világgá szép szavakkal,
avagy viharzó indulattal,
ne félj, hogy hangod, mint a szellő,
oly könnyű és oly légbe lengő,
vagy, mint csöpp víz az óceánban,
elenyészik a nagy világban!Igen, csupán csak ennyi volna,
hangod, ha egymagában szólna,
de milliókkal egybeforrva,
szíved a föld szavát dobogja;
Ha százszor mondtad, mondd ezerszer:
Békét akar minden ember!Beszélj a fák, füvek nevében,
kutyád is fél, reszket az éjben,
búvik a vad, mert ő is érzi,
hogy a halál szele kisérti,
a néma halak sem feledték,
testvéreik iszonyú vesztét,
mikor méreggé vált a tenger…
S ki tette ezt? Az ember, ember!De te, aki a békét véded,
a kövekért is mondj beszédet,
és milliókkal egybeforrva
szíved legyen a lét motorja…
S ha százszor mondtad, mondd ezerszer
Békét akar most minden ember!Te, minden földrész minden népe,
magad légy önmagad reménye,
tiéd a lét s nemlét hatalma;
Emberiség, vigyázz magadra!
Emberiség! E szóban érzed
talán a nagy testvériséget?!
Emberiség, ez azt jelenti:
tanuljuk meg egymást szeretni…Kezünk most már gyufát se gyújtson,
nehogy a világ lángragyúljon,
mert mindenütt atom, s atom van,
s elveszünk, az atom, ha robban…
EMBERISÉG, MONDD SZÁZEZERSZER :
BÉKÉT AKAR MOST MINDEN EMBER!!!
-
Pilinszky János: Fabula
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
-
Meggyesi Éva: Amíg csak élünk
Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a vállaidról átvegyem egy részét
súlyos terheidnek, melyet hordozol.Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.
-
Áprily Lajos: Carpe diem…
Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszubor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.
