Szerző: Mária Németh

  • Arany János: ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS

    ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS

    Mint a Noé hű galambját,
    Ki reménynek viszi lombját,
    Várnak engem mindenek;
    Sok sötét arc lángra lobban,
    Sok kebel ver hangosabban,
    Ahol én megjelenek.

    Kérdik: van-e levél Tüge?
    S kiki, amin szíve csügge,
    Arra gondol hirtelen:
    Ez rokonra, jó barátra,
    Az geschäftre, actiákra
    S hogy kél a rozs odafenn.

    Ez, ha rózsaszín kopertát
    Hoztam neki: egy sechsert ád,
    Máskép nincs becsűletem;
    Amaz reszket, ha nincs frankó,
    S bár majd fölveti a bankó,
    Rám kiált: nem fizetem!

    Pénzt vár a diák gyakorta,
    De ha atyja jól lehordta:
    Hogy reám néz, mily vadon!
    Úrfi, legyen jó reménybe:
    Nem búhattam a levélbe,
    Ahogy vettem, úgy adom.

    Így bolyongok télen, nyáron,
    Porba, fagyba, vizen, sáron
    Tisztem teljesítni kész;
    És most boldog új esztendőt
    Kíván szebbnél szebb jövendőt

    Tüge Sándor
    levelész

    (1853)


  • Arany János: ROZGONYINÉ

    Ballada

    “Hová, hová, édes férjem?”
    “Megyek a csatába:
    Galambócon vár a török,
    Ne várjon hiába.”
    “Megállj, megállj; édes férjem!
    Ne menj még csatába:
    Befordulok egy kicsinyég
    Öltöző szobámba.”

    “Én kegyesem, szép hitvesem,
    Ellenemre jársz-é?
    Sima vállad, puha kebled
    Töri az a páncél;
    Félve tartod a nagy kardot
    Remegő kezedben:
    Mit keresnél, gyönge asszony.
    Véres ütközetben?”

    “Azt keresem, hiv magyar nő,
    Véres ütközetben,
    Hogy lehessek, élve, halva,
    Mindig közeledben:
    Súlyos a kard, de nehezebb
    Százszor is a bánat;
    Jobban töri, mint a páncél.
    Kebelem utánad.”

    Gyöngyös arany fejkötőjét
    Sisakkal borítja,
    Karcsu fűzött selyem vállát
    Páncélba szorítja;
    Kardot is köt: bársony övre
    Gyémántos fogantyút,
    Pici piros csizmáira
    Szép ezüst sarkantyút.

    Csalogatja csemegével
    Muci paripáját;
    Lebke szellő lebegteti
    Tengerzöld ruháját;
    Széles uton, poros uton
    Felleget ver a ló,
    Csillámlik a… villámlik a
    Fényes acél patkó. –

    “Fogadj Isten, húgom asszony,
    Itt az ütközetben;
    Nyilat ugyan, amint látom,
    Hoztál szép szemedben -“
    “Uram király, Zsigmond király
    Nem oly divat már ma
    Nyillal lőni, mint felséged
    Fiatal korába’.”

    Galambócot a Dunáról
    Ostromolni kezdik;
    Folyamon is, szárazon is
    Egyre törik, vesztik.
    Elől, elől Rozgonyival
    Kedves élet-párja,
    Hiv szerelme, szép Cicelle,
    Szentgyörgyi leánya.

    Pogány török a Moráván
    Érkezik új haddal:
    “Most vitézek! hajós népek!
    Közül-akarattal!”
    Maga vivé Rozgonyiné
    Ellenök a gályát,
    Követi a sok dalia
    Lobogós ruháját.

    Szól az ágyu – szokatlanul
    Durva ozmán fülnek;
    Hajóira tűz-kanócok,
    Koszorúk repülnek;
    “Vizet! vizet!” a pogányság
    Orditoz hiában;
    Mind odaég, bár van elég
    Víz a nagy Dunában. –

    Maga Murad ezt a dolgot
    Nem veszi tréfára,
    Közeledik nagy hadával
    Törökök császára;
    Százezerre megyen serge,
    Sok basával, béggel,
    Török, tatár – spahi, jancsár,
    Válogatott néppel.

    Kár volt neked, Zsigmond király
    Mindjárt megijedned,
    Gyalázaton a pogánytól
    Egér-utat venned,
    Fut a farkas néha-néha,
    De szikrázó foggal;
    Népedet te átkeletted
    Szökve, mint a tolvaj. –

    Spahi, jancsár, utóhadnak
    Ered az inába:
    Sok rohan ott éles tőrbe,
    Még több a Dunába;
    Gyalogszerrel a király is
    Csak nehezen futhat;
    Jó Rozgonyi karja, kardja
    Csinál néki utat. –

    “Hej! ki hozza, kormányozza
    Ide azt a gályát?
    Vagy már senki meg nem menti
    Magyarok királyát?”
    “Én, én hozom, gyönge asszony,
    Hajómat az éjben:
    Ülj fel uram, Zsigmond király,
    Te is, édes férjem!”

    Lászlóvárott a magyarság
    Vala bátorságban.
    Híre futott a csatának
    Széjjel az országban.
    Egy árva szó sem beszéli
    Zsigmond győzedelmét;
    Mind a világ, széles világ
    Rozgonyi Cicellét.

    (1852)


  • Arany János: A HAMIS TANÚ

    A HAMIS TANÚ

    Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
    Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;
    Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
    Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
    Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,
    Nem tarcsai birtok, – ladányi határ az.

    Eléálla Márkus; térdben összeesve,
    Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
    Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
    Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;
    Kezei reszketnek: tán erő hijában?
    Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

    Esküszöl – “Esküszöm az élő Istenre,
    Utolsó napomra és örök idvemre. – “
    Esküszöl – “Esküszöm, s ha hamisat szólok:
    Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
    Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
    Ama sebes örvény hánytorgasson engem. – “

    Lakoma Ladányban, – muzsika, mulatság;
    “Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;
    Nem azé a madár, aki elszalajtja,
    S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
    Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
    Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.” *

    Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
    De mintha keserőt érezne a borban.
    Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
    Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.
    Négy harang siratja, két pap megdicséri,
    Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.

    Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,
    Mellyel a világi élet becsukódik,
    Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
    Úgy látszik hogy épen a halottat várja;
    Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,
    Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.

    És a fekete föld, amint hull, amint hull,
    Nyögve a koporsó megrendül, megindul;
    Kivetődik a sír dobbanó partjára,
    Ropogva szakad föl fedelének zára:
    Megrázkodik a test és talpra ugorván
    Szeme fehérével körülnéz mogorván.

    S amint három ujját emeli az égre,
    Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
    Majd a néptolongás közepébe törvén,
    Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,
    Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,
    Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

    Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
    S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
    Gyakran látni Márkust – ég felé az ujja –
    Mélységből kibukni s elmerülni újra,
    És, mikép izgága volt egész élete,
    Így kötődik szóval: “Oldjak-e? kössek-e?”

    Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
    Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
    Kötni: összekötné hálótok egy bogba,
    Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;
    Halkan imádkozva evezzetek itt el;
    S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.


  • Arany János: OH! NE NÉZZ RÁM…

    OH! NE NÉZZ RÁM…

    Oh! ne nézz rám oly sötéten
    Pályatársa életemnek,
    Mint midőn az őszi-felleg
    Húzza árnyékát a réten;
    Nézz szelíden, nézz mosolygva:
    Férfié az élet gondja.

    Bárha csügged hív barátod,
    Nincs enyelgő tréfa nyelvén,
    S a kemény sors vésze kelvén
    Arcom elborulni látod:
    A te szíved ez ne nyomja:
    Férfié az élet gondja.

    Dörgve hull a nagy zuhatag,
    Szirthez illik rémes árnyék;
    De szelíd a rónatájék,
    Zengve lejt a völgyi patak,
    Mely a zöld virányt befolyja:
    Férfié az élet gondja.

    Hát ne nézz rám oly sötéten;
    Zúgjanak bár künn a vészek,
    Csak ez a kis enyhe fészek
    Ez maradjon mindig épen:
    Szívem a bajt könnyen hordja:
    Férfié az élet gondja.


  • Arany János: CSALÁDI KÖR

    CSALÁDI KÖR

    Este van, este van: kiki nyúgalomba!
    Feketén bólingat az eperfa lombja,
    Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
    Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
    Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
    Lomha földi békák szanaszét görögnek,
    Csapong a denevér az ereszt sodorván,
    Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

    Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
    A gazdasszony épen az imént fejé meg;
    Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
    Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
    Ballag egy cica is – bogarászni restel –
    Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
    Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
    Egy iramodással a pitvarba terem.

    Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
    Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
    Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
    Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
    Benn a háziasszony elszűri a tejet,
    Kérő kis fiának enged inni egyet;
    Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
    Mint csillagok közé nyájas hold világa.

    Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
    Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
    Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
    Csak vasalás híja,… s reggel ünnep lészen.
    Körűl az apróság, vidám mese mellett,
    Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
    Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
    Az világítja meg gömbölyű arcukat.

    A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
    Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
    Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
    E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
    Legalább így szokta mondani az apjok,
    Noha a fiú nem imádságon kapkod:
    Jobban kedveli a verseket, nótákat,
    Effélét csinálni maga is próbálgat.

    Pendül a kapa most, letevé a gazda;
    Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
    Kutat az apró nép, örülne, ha benne
    Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
    Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
    Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
    Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
    Kinálják erősen káposzta-levéllel.

    A gazda pedig mond egy szives jó estét,
    Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
    Homlokát letörli porlepett ingével:
    Mélyre van az szántva az élet-ekével.
    De amint körülnéz a víg csemetéken,
    Sötét arcredői elsimulnak szépen;
    Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
    Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

    Nem késik azonban a jó háziasszony,
    Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
    Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
    Arra tálalja fel az egyszerü étket.
    Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
    De a férj unszolja: “Gyer közelebb, édes!”
    Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –
    Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

    De vajon ki zörget? “Nézz ki, fiam Sára:
    Valami szegény kér helyet éjszakára:
    Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
    Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
    Visszajő a lyánka, az utast behíván.
    Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
    “Isten áldja meg a kendtek ételét is,
    (Így végezi a szót), meg az emberét is.”

    Köszöni a gazda: “Része legyen benne:
    Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
    Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
    Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
    Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
    Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
    Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
    Természete már ez magyar embereknek.

    De mikor aztán a vacsorának vége,
    Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
    Megered lassanként s valamint a patak,
    Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
    Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
    Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
    És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
    “Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.

    “Nem mese az gyermek”, – így feddi az apja,
    Rátekint a vándor és tovább folytatja;
    Néma kegyelettel függenek a szaván
    Mind az egész háznép, de kivált a leány:
    Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
    Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
    Három éve múlik, hogy utána kérdez,
    Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

    Este van, este van… a tűz sem világit,
    Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
    A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
    Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
    Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
    Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
    Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
    S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

    (1851 ápr. 10)


  • Arany János: FIAMNAK

    FIAMNAK

    Hála Isten! este van megin’.
    Mával is fogyott a földi kín.
    Bent magános, árva gyertya ég:
    Kívül leskelődik a sötét.
    Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
    Vetve ágyad puha-melegen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Látod, én szegény költő vagyok:
    Örökül hát nem sokat hagyok;
    Legföljebb mocsoktalan nevet:
    A tömegnél hitvány érdemet.
    Ártatlan szived tavaszkertében
    A vallást ezért öntözgetem.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Mert szegénynek drága kincs a hit.
    Tűrni és remélni megtanit:
    S néki, míg a sír rá nem lehell,
    Mindig tűrni és remélni kell!
    Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
    Élne a hit, vigaszul nekem!…
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd ha játszótársaid közül
    Munka hí el – úgy lehet, korán –
    S idegennek szolgálsz eszközül,
    Ki talán szeret… de mostohán:
    Balzsamúl a hit malasztja légyen
    Az elrejtett néma könnyeken.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd, ha látod, érzed a nyomort,
    Melyet a becsület válla hord;
    Megtiporva az erényt, az észt,
    Míg a vétek irigységre készt
    S a butának sorsa földi éden:
    Álljon a vallás a mérlegen.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    És, ha felnövén, tapasztalod,
    Hogy apáid földje nem honod
    S a bölcsőd s koporsód közti ür
    Századoknak szolgált mesgyeül:
    Lelj vigasztalást a szent igében:
    “Bujdosunk e földi téreken.”
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
    S benne az erény diadalát:
    Mert különben sorsod és e föld
    Isten ellen zúgolódni költ. –
    Járj örömmel álmaid egében,
    Útravalód e csókom legyen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem!

    (1850)


  • Arany János: LETÉSZEM A LANTOT

    LETÉSZEM A LANTOT

    Letészem a lantot. Nyugodjék.
    Tőlem ne várjon senki dalt.
    Nem az vagyok, ki voltam egykor,
    Belőlem a jobb rész kihalt.
    A tűz nem melegít, nem él:
    Csak, mint reves fáé, világa.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Más ég hintette rám mosolyját,
    Bársony palástban járt a föld,
    Madár zengett minden bokorban,
    Midőn ez ajak dalra költ.
    Fűszeresebb az esti szél,
    Hímzettebb volt a rét virága.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Nem így, magánosan, daloltam:
    Versenyben égtek húrjaim;
    Baráti szem, művészi gonddal
    Függött a lantos ujjain; –
    Láng gyult a láng gerjelminél
    S eggyé fonódott minden ága.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Zengettük a jövő reményit,
    Elsírtuk a mult panaszát;
    Dicsőség fényével öveztük
    Körűl a nemzetet, hazát:
    Minden dalunk friss zöld levél
    Gyanánt vegyült koszorujába.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Ah, látni véltük sirjainkon
    A visszafénylő hírt-nevet:
    Hazát és népet álmodánk, mely
    Örökre él s megemleget.
    Hittük: ha illet a babér,
    Lesz aki osszon… Mind hiába!
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Most… árva énekem, mi vagy te?
    Elhunyt daloknak lelke tán,
    Mely temetőbül, mint kisértet,
    Jár még föl a halál után…?
    Hímzett, virágos szemfedél…?
    Szó, mely kiált a pusztaságba…?
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Letészem a lantot. Nehéz az.
    Kit érdekelne már a dal.
    Ki örvend fonnyadó virágnak,
    Miután a törzsök kihal:
    Ha a fa élte megszakad,
    Egy percig éli túl virága.
    Oda vagy, érzem, oda vagy
    Oh lelkem ifjusága!

    (1850 márc. 19)


  • Arany János: NÉVNAPI GONDOLATOK

    NÉVNAPI GONDOLATOK

    Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
    Minden társaságom egy homályos lámpa:
    És nincs földi lélek, aki erre térvén,
    Jó estét kivánni benyisson szobámba.

    Nem tevék talán szert soha jó emberre?
    Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:
    S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
    Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.

    Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
    És gazdája sorsát követi a konyha:
    De egy-két barátot mégis befogadhat
    S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.

    Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
    Hogy velök megosszam a kevést, amim van:
    Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
    Oh, – mivel nyugosznak néma süket sirban!

    S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
    Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
    Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
    S a feltámadásra magukat kiforrják?

    Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
    Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
    És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
    Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?

    Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
    Jöttek el – nem lévén emberekben részvét –
    Temetés helyett a messzeségbe szórni
    Szegény boldogoknak rothadékony részét?

    De hová juték? hisz örömünnep van ma…
    Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
    Nevem ünnepét én – zárkozván magamba –
    Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

    Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
    Örök éjjelében csak rémeket látok:
    Hadd gyujtsak ma benne – kiket úgy szerettem,
    Azok emlékéül egy-egy kis világot!

    Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
    Lángszellem! ki jövél s eltünél… de hova? –
    Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
    Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!

    Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok
    Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
    Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
    Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!

    (1849 dec.)


  • Arany János: ÉN VAGYOK AZ ANYÁM ÁTKA…

    ÉN VAGYOK AZ ANYÁM ÁTKA…

    Én vagyok az anyám átka,
    Veszett névnek rossz gazdája,
    Én hordom a nehéz vasat
    A vármegye háza alatt.

    Nem loptam én, csak egy tinót,
    Az is a vén biróé volt:
    Biró uram, itt a pénze,
    Ne adjon a vármegyére.

    Biró uram; jaj, bocsánat,
    Ne ölje meg az anyámat:
    Fiatalság, első hiba; –
    Eredj, zsivány, a dutyiba.

    Öreg biró, a csillagát!
    Jól meggondolja kend magát:
    Mást is érnek egyszer utól,
    Mennyit lopott a falutól?

    Édesanyám, isten veled,
    Megírták a vádlevelet,
    Kígyót-békát raktak belé:
    Aló most, a tömlöc felé!

    Törvény urak, kérem szépen,
    Hallgassák meg a beszédem,
    Kivirult az akasztófa,
    De nem vagyok a bimbója.

    Törvény urak, nem sajnálják
    Ifjuságom bokrétáját?
    Kár annak itt elhervadni,
    Szép orcámnak elsápadni.

    Eresszenek, hadd megyek el
    Ama vitéz honvédekkel:
    Eresszenek a csatára.
    Édes hazám ótalmára.

    Ha elesem, azt se bánom,
    Sohasem kér senki számon;
    Árva vagyok: a búbánat
    Eltemette jó anyámat.

    Ha megjövök elevenen,
    Koszorú lesz a mellemen,
    Ezüstből lesz a levele:
    Rá is tartom magam vele.

    Hazamegyek, gazda leszek,
    Feleséget szépet veszek:
    Megáld engem a jó isten,
    Mert a hazát védelmeztem.

    (1849)


  • Arany János: RÁSÜT AZ ESTHAJNAL…

    RÁSÜT AZ ESTHAJNAL…

    Rásüt az esthajnal
    Vásárhelyi tóra,
    Ott legel a ménes:
    Hol a számadója?
    Hol a számadó, vagy
    Legalább bojtárja,
    A szegény honvédet
    Hogy meg sem kinálja?

    Itt van, itt tanyázgat
    Számadó, bojtár is. –
    Megkerűl estenden
    Bújdosó betyár is:
    Gyere bé, barátom,
    Van minálunk, gyere,
    Szökött katonának
    Egy karéj kenyere.

    Az vagyok, elszöktem,
    Dicsekszem is véle:
    Nyolcszázharmincegyben
    Fogtak volt kötéllel, –
    És azóta mindig
    A császárt szolgáltam,
    Fogadom, egy sem volt
    Jobb kutyája nálam.

    Meg is szeretett, mert
    Haza sem eresztett,
    Adott a mellemre
    Krajcáros keresztet:
    Mármost azt akarná,
    Hogy e réz keresztért
    Ontsam neki én az
    Ártatlan magyar vért.

    Száradjon el inkább
    A két kezem vállig.
    Hisz még énbelőlem
    Derék honvéd válik;
    Megyek Debrecenbe,
    Jó éjszakát, bátya, –
    Leszek míg a világ,
    Kossuth katonája,
    Ország katonája.

    (1849)