Nem zörög már az ablak,
nem beszélnek a falak.
A szavak elbújtak bennem,
mint riadt madarak.
Nem szól senki.
Csak a szívem jár,
mint egy rég elfeledett óra,
amit senki sem húz fel többé.
És mégis:
minden percében ott dobban
valami élő, valami fény,
amit nem lehet elhallgattatni.
Messziről nézem a vizet.
Hullámok játszanak a széllel,
a parton gyerekek nevetnek,
és a nap egyre mélyebbre hajol.
Valahol túl a látóhatáron
valaki szintén nézi ezt a fényt.
Talán nem is tud rólam,
mégis összeköt bennünket a víz,
a csend,
meg az, hogy mindketten várunk valamire.
A nap már a vízbe csúszik,
de a hullámok aranyba borulnak.
Így búcsúzik a világ,
amikor élni akar.
Szóltál egyszer,
s azóta visszhangzik bennem minden.
A csend is.
Nem tudom, mit mondtál –
már rég elmosta az idő.
Csak a hang maradt,
mint üres kagylóban a tenger zúgása.
Néha még fölriad bennem,
amikor elhiszem,
hogy végre elfelejtettelek.
És olyankor újra kezdem:
hallgatni a semmit,
amiben te szólalsz meg újra.
A város még álmos,
az utcák közt párák keringenek,
mint gondolatok a félálom és az ébredés között.
A pék már dolgozik,
a villamos csikorogva próbálja
összerakni a napot.
Én kávét főzök,
és hallgatom, hogyan ver az óra:
minden kattanás egy újabb lehetőség,
hogy ma ne legyek közönyös.
A fény lassan benéz az ablakon,
megcirógatja az asztalon a morzsákat,
és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.
Nem őrzöm a szavaidat,
mégis itt vannak bennem,
mint a tenger sós illata
a sziklákban.
Nem őrzöm az arcod,
mégis látlak,
ha lehunyom a szemem,
s átsüt rajtam a fény,
amit te hagytál bennem.
Nem őrzöm a kezed,
mégis érzem,
ahogy valahonnan messziről
megérint,
mikor fázni kezd a szívem.
Mert ami elmúlt,
az nem tűnik el,
csak megtanul bennünk
csendben maradni.
Már csak a fény maradt,
s az is fakulni kezd.
A fákon nincsen levél,
csak a madár maradt vendégnek.
A szél már hideg, mint a hallgatás,
s a felhők alatt
a város reszket,
mint egy elhagyott gyermek.
De bennem még meleg van.
Nem tűz, nem láng –
csak a szívem halk izzása,
amit senki sem lát.
Ma nem várok semmit.
Nem jön levél, nem szól barát,
csak a fény ül meg az ablakon,
mint egy fáradt madár.
Ma nem remélek semmit.
Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
mert a holnap is csak egy másik ma,
amit ugyanígy kell végigélni.
Ma nem félek semmitől.
Az idő nem ellenség –
csak tükör,
amibe belenézek,
és visszanéz rám valaki,
aki már nem vár,
nem remél,
nem fél –
csak él.
Most messziről küldöm a csókomat,
nem hozhatja el semmiféle szél.
Nem ér el hozzád, csak a gondolat,
mely szavak nélkül is beszél.
Most messziről küldöm a szívemet,
csak az emléked őrzi meg nekem.
Nem láthatom a szemedet,
de látlak, amíg létezem.
Most messziről küldöm az álmaim,
hogy őrizzék az álmodat.
Nem tudom, mikor látlak újra,
de addig is: szeress, ha szabad.
Felhők vonulnak,
de mögöttük ott a nap.
Csak el kell hinni,
hogy nem tűnt el.
A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
a hó alatt már mozdul a zöld.
Az élet sosem felejt el visszatérni,
csak néha elbújik,
amíg mi siratjuk.
Tavasz lesz újra.
Nem ugyanaz, mint tavaly,
de tavasz –
mert valakinek hinni kell benne.
És ha nem maradt más,
legyen az az ember én.
Fázom.
Nem a széltől, nem az esőtől,
hanem attól a hangtalan hidegtől,
ami belülről jön.
A fák leveleikkel búcsúznak,
én meg a szavaimmal.
Mindkettő sárgul,
mindkettőt elviszi a szél.
Már nem keresem a nyarat.
Megtanultam:
a meleg nem az évszakban lakik,
hanem egy másik ember tenyerében.
És ha az a tenyér elenged,
hiába süt a nap,
mégis ősz van.
