Van egy kert,
ahová minden tavasszal visszatér a fény,
de én már nem.
Ott felejtettem a gyermekszavakat,
az elgurult labdát,
és a tavasz illatát,
ami akkor még
nem a múlást jelentette.
Most messziről nézem,
hogy az almafák újra virágoznak,
és egy pillanatra úgy érzem:
mintha mégis hazaérkeztem volna.
De a kapu zárva van,
a kulcs elveszett,
és az idő
már nem vár senkire.
Reggelente a tükörbe nézek,
és valaki visszanéz rám –
ismerős, de kissé idegen.
Mint egy régi fotó,
amit sokáig a napon felejtettek.
A szám sarkában fáradt derű,
a szemem alatt nevetőránc –
vagy síró?
Nem tudom már megkülönböztetni.
Kifestem magam, mint a bohóc:
pír a szívre, mosoly az arcra,
hogy ne lássák, amit látni nem kell.
Nevetek.
Mert ez a dolgom.
Nevetek – hogy ne kelljen sírni.
És amikor este leveszem az álarcot,
a tükör még mindig ott áll.
Nem nevet, nem sír –
csak néz rám némán,
mintha tudná,
hogy a bohóc mindig őszinte,
amikor egyedül van.
Nem baj, ha késel.
Úgyis mindig késik valami:
a busz, a tavasz, a boldogság,
a bocsánat,
a jó szó,
és néha az ész is.
Nem baj, ha késel.
Legalább lesz időm
megnézni az eget,
hogyan fárad a kék
a szürkébe,
hogyan hajlik a nap
a háztetőkre,
mint egy fáradt aranyérme.
Nem baj, ha késel.
Majd ülök itt,
s figyelem,
hogyan pereg ki a perc
a markomból.
Ha megérkezel,
nem kérdezek semmit.
Csak mosolyogok,
mert megjöttél.
És ez már bőven elég.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
Nézem magam a tükörben.
Nem csinos, nem fiatal.
De már nem is akarok lenni.
Arcvonásaim között ott ülnek
az elmaradt csókok,
a félbehagyott mondatok,
a kimondhatatlan szavak.
Nézem magam a tükörben.
S látom:
a vonások mélyén még mindig ott lapul
valami fény, valami makacs derű,
amit nem lehet ráncok alá temetni.
Nem szépülök, nem fiatalodom,
de már nem is haragszom az időre.
Minden nap ajándék,
amit nem várt senki,
és mégis megérkezett.
Nem fiatal vagyok – élő.
Nem szép – de itt vagyok.
És ez most több, mint elég.
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik: semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem – mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint…,
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer –
nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
szívetekben már nem gyúl láng soha,
stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
mit néktek az aradi Golgota?…
Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
nyomorult módra csak feledjetek!…
De lesz még itt a bosszú órájáig,
lesz még itt szív, mely sohasem feled,
hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
a vértanúknak sírhelye felett.
Lesz még itt ünnep, melynek órájában
a büntető Igazság karja ver –
és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
a tizenhármak oszlopára fel.
1899. október 4.
Szebb minden napsütésnél
a halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
a múltba tűnve távol, –
köztünk lebeg egy ismeretlen,
nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal,
elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép,
ami nagyon, de nagyon szomorú!
Nem töri át táltos mese,
a hétmérföldes csizma se.
Nem a rácsos tábor-világ –
ő: a sors, a magyar Gulág.
Lélek ellen örök blokád,
ő: a sors, a magyar Gulág.
Frontális köd, köd-gyülevész,
megőrül benne a vitéz.
Szív nem nemes, szabály hamis,
nyílt sisakod: halálod is.
Ez az eleven nem-levés,
az eleve elrendelés.
A pénzváltók, a praktikák,
a ríkató vastaktikák –
hogyha kinek gyarmata vagy:
kölkeidben is az maradj.
Belepusztul ősöd, apád,
ez a sors, a magyar Gulág.
Jaj, aki tarkódon tapos,
a nép legyen alázatos!
Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
Ezer év itt a büntetés.
Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
megölt múltunk: magyar Gulág.
S kidobják a dögcédulát.
