Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.
Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.
Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.
Be szép ilyenkor a szép,
Be szép, hogy a hajómon viszlek,
Be szép, hogy szépnek hiszlek.
Talán te nem is tudod,
Hogy mindenek már megfakultak
S nincsenek már: csak múltak.
Csak nekünk van még hajónk,
Árbocán a zászlós Jelennel.
Ím, itt a szívem, vedd el.
Távolból nyújtsd a kezed,
Édes kezek, szent elitéltek,
Most minden a tiétek.
Ne legyenek evezők
S hajónk örömmel, szertelennel
Futhasson a Jelennel.
Halálba vígan futók
Örömével vinném a szépet,
Lelkem, vinnélek téged.
Vinnélek és viszlek is,
Régi hajós vett a hajóra,
De szép és új az óra.
Be igaz is a Jelen,
Be jó, hogy mi benne maradtunk
S szabad vizekre csaptunk.
Be szép ilyenkor a szép,
Be szép, hogy a hajómon viszlek,
Be szép, hogy szépnek hiszlek.
Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?
Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifjú pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
