Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek.
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od’adnék
Egy csókodért nem kell az élet!
Egy forró csók, egy ölelés…
Lázas szivünk összedobogna…
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozottnak égő pokla!
…Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötrő, kínos volna!
Forrás: MEK
Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!…
Virágot dermesztő, novemberi szellő,
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
Sírjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!…
Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szívem,
Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…
Forrás: MEK – Ady Endre összes versei
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz’ percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levelet hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
A született Jézus,
ez igézetes gyermek,
áldja meg azokat,
kik a szívünkbe vernek
mérges szuronyokat.
Áldassanak bennünk
a kifeslett vér-rózsák:
bánat, kín, szenvedés,
mert Jézus volt a Jóság
s a nagy, szent türelem.
Csengessünk csengőkkel,
szeressünk szeretettel,
örüljünk, ha sírunk,
ha ránk tör minden ember
s ha álul bántatunk.
A született Jézus
született így s kívánta,
hogy ez legyen az üdv:
minden hívság kihányva
életünk gömbiből.
Forrás: magyar-versek.hu
Jön a Karácsony fehéren
s én hozzám is jön talán majd
valaki a régiekből.
Csöndesen lép a szobámba
s én köszöntöm: „Béke, béke.”
A küszöbön sápadt orvos.
És szorongva szól a vendég:
„Ma Karácsony van, Karácsony,
emlékszel a régiekre?”
És bámulva és vidáman
és kacagva mondom én majd:
„Ma Karácsony van, Karácsony.”
És szorongva szól a vendég:
„Valami tán fáj a múltból?”
Megmozdul a sápadt orvos.
És bámulva és vidáman
és kacagva mondom én majd:
„Hiszen én még sohse éltem.”
És hörögve mondom én majd:
„Ki a szobámból, pogányok.”
Döng az ajtóm és bezárul.
És hörögve mondom én majd:
„Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal.”
És a nagy, szomorú házban
zsoltárokat énekelve
hajnalig várom az angyalt.
Forrás: magyar-versek.hu
Óhajtozom el a Magasságba,
nagy a csúfság idelenn,
de van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
s ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
két szívet adnék oda,
hogyha megint visszajönne
a Léleknek mosolya,
s szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kívánata, Megtartóé,
lázong át a szívemen,
mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
gyermekségemben kötött
minden szűzséges jussommal,
mert az emberek között
nem így ígértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
amivel csak hitegettek,
amit csak hinni szabad,
csúfság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazítását
kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony,
és száz jézusi seben
nyiladozzék ékes bokréta.
Forrás: magyar-versek.hu
Tegnap harangoztak,
holnap harangoznak,
holnapután az angyalok
gyémánt-havat hoznak.
Szeretném az Istent
nagyosan dicsérni,
de én még kisfiú vagyok,
csak most kezdek élni.
Isten-dicséretre
mégiscsak kiállok,
de boldogok a pásztorok
s a három királyok.
Én is mennék, mennék,
énekelni mennék,
nagyok között kis Jézusért
minden szépet tennék.
Új csizmám a sárban
százszor bepiszkolnám,
csak az Úrnak szerelmemet
szépen igazolnám.
(Így dúdolgattam én
gyermek-hittel, bátran,
1883
csúf karácsonyában.)
Forrás: magyar-versek.hu
Zilahra menjen ez a félig-síró,
félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
az ősi Schola fő-magisterének.
Az ősi Schola már meg is ifjodott
gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
ma is átok még az ős görög átok.
Homérosz s felhős görög tragédiák
vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.
Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
hullnak azóta szívemből szüntelen,
hogy az élettel küzdök, kergetőzök.
Anér, és andrósz a genitivusa,
én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
már csak a sorsot, a végzetet várom.
Arcomon ma is áldott tekintetét
szemeidnek érzem.
Mennyit biztattál és az élet-öröm
nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
s hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
erőt és hitet prédikált az ajkad.
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
öreg mesterem, hozzád-öregedtem.
Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
mint az élet tússza,
szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
letépte a sors, a cudar és görög.
Ugye hinni kell a mithosz-világnak?
És úgy állok én, mint te: lombtalanul
s még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
így rendelte el ezt a Végzet-Isten.
Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
vidám pince-katlan
egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
ad annak, kihez a sors irgalmatlan.
És mégis-mégis koszorús fejedet,
ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
szép megkísértni az élet talányát.
És mégis-mégis, magam is itt vagyok
ünnep-kocsit tolni,
s én jó mesterem, szeretném a kezed
áldva-átkozva, sírva megcsókolni.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ereimben boldog tüzek szaladnak,
harsány szívvel követellek magamnak,
mint régen-régen:
az egy-igaz Fiatalság nevében.
Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet,
s már nem rivallnak
halál-sikolyos félszek és tilalmak.
Kedved ha másult, már hiába másult,
tartom szíved úgy, ahogyan reám hullt
vérbe-vesződve,
sorsához nőve és sorsába nőve.
Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság,
s a valóság mindig a legfőbb jóság,
se bűn, se szégyen:
az egy-igaz Fiatalság nevében.
Forrás: Szívzuhogás
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?…
…Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret –
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!…
Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert…
Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén…
Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam trubadur…
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom…
…Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!
Forrás: MEK
