1
Jelentem a völgyemből, emberek:
a mogyoró-barkáról por pereg,
a vakondok férget nyomozva túr
s útszéleken zöld már a pipehúr.
Ha volna kislibám vagy kiscsibém,
napfény ragyogna minden kis pihén,
látnák a zöldet, mely bátran kibújt,
s csipegetnék a zsenge pipehúrt.
2
Jelentem a völgyemből, emberek:
szitál ködből a hűvös permeteg,
remeg a szirma-hulló rózsa-sor,
borzong a nyír s a mogyoró-bokor.
Halkul a megmaradt madár-világ,
de hangoskodnak fenn a vadlibák,
s ahol szőlőt nevelt a napsugár,
éjjel falánk vaddisznó-csorda jár.
3
Október. Itt a nagy halotti tor,
a völgy, mint ossziáni táj, komor.
A szemfedőt terítgeti a nyír,
a kőbányában árva vércse sír.
A Nagy-Villám ködrésen ideint,
az útja csupa sár. Láttam Kaint:
iszalagot vitt s kereste a fát,
melyre felkösse bújában magát.
4
Ezek itt nem az “őszi hegedük”,
ezek októbervégi orgonák.
Orkános ős-idő üzen velük,
földig hajolva hallgatják a fák.
Jaj-kórus is búg, óriási kar:
apokaliptikus zarándokok?
Milyen felséges zene-zivatar!
Akit szíven fog, nem sír: felzokog.
5
Jelentem a völgyemből, emberek:
az erdő fái búgó hangszerek.
Pár napja fújja egy erős tüdő:
a viharosan hűlő ősz-idő.
Tudom, valakit várnak fenn a fák,
azért harsognak, mint a harsonák.
Jön – látja már egy ormos messzi táj -:
a jegesmedve-bundás Tél-király.
Forrás: Lélektől lélekig
