https://verskucko.com

Címke: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Csocsoszán ezerkilencvenöt napja

    Mióta elment a hajó:
    nem tudom, miért kék a tenger.
    Csak azt tudom,
    hogy nemcsak körülölel,
    de hurkol is
    a cseresznyevirág illatú csönd.
    Csak azt tudom,
    hogy az alkonyat
    nem rózsaszirmok színét idézi többé,
    hanem a kihunyó tűz
    megbicsakló pirosát.
    Csak azt tudom,
    hogy nem csupán távoli rizsföldek
    fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
    de vöröskövű sivatagok
    mérgező porát is.
    Csak azt tudom,
    hogy házacskám bambuszfalának résein át
    szobámba szivárog a szorongás huzata,
    amely most csak haloványra lehel,
    de a lelket is kiverheti belőlem
    egy napon.
    Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
    Azt már nem tudom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

    Mióta biztosan tudod
    hogy létezésed éltet engem:
    képzelt fölény duruzsoló
    biztonságát se szítja bennem
    kétségeid sóhaj-szele –
    hamuvá lett lobogó gőgöm,
    elfognám szél-szerelmedet,
    hogy örökké nálam időzzön.

    Már gyermekláncfű-bolyhait
    lefújtad mind a kétkedésnek,
    a „szeret – nem szeret” pihék
    úgy fogytak el, ahogy remélted;
    szeret – vallott a sorsvirág
    s lehet: e vallomás a veszte…
    Talán szeretlek? – megszeretsz.
    Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.

    Úgy vagyok, mint aki magát
    megadta épp a harcmezőkön,
    s várja, hogy ellensége most
    elfogja vagy szívébe lőjön,
    rejtélyességem fegyverét
    önként, feladva félredobtam,
    s hogy foglyul ejts – azt várom én
    végleges-kiszolgáltatottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Tanítás a szerelemről

    Pethes Máriának

    Bolygók robbanhatnak szét,
    összekuszálódhat
    a világmindenség évmilliárdos rendje,
    de a „primo amore”
    – az elsődleges, az ősszerelem –
    lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is,
    mint az Úr lelke a vizek felett.

    És ha moccanó életet észlel
    bárhol az univerzumban:
    azonnal beleköltözik,
    mert a halhatatlan szerelem
    csakis halandók izzó tavaszában
    hajthat virágot, csodaszépet.

    Ám ehhez az kell,
    hogy újra halandók legyünk,
    nem pedig gépek.

    Így vetve véget rosszkedvünk telének.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: TUDOD-E, MIT TESZEL?

    Mikor csalóra adod a voksod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor mosolygod csak, ami sanda:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor vak, süket vagy készakarva:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor nem hallod kételyedet meg,
    s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
    tudod-e, mit teszel?

    Ha tudod – sírig élj megvetésben.
    Ha nem – megbocsát Isten.
    De én nem.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: SZÉP ÚJ VILÁG

    (A „Gyöngyhalászok” – 2021 – című kötetből, Jóna Dáviddal közösen)

    Megértük,
    hogy nem égi manna,
    hanem maga a bemocskolt levegőég
    halálos permete hullik alá
    tátogó reményeinkre.

    Megértük,
    hogy hivatalos
    horgászengedéllyel is
    lehet pecázni a zavarosban.

    Megértük,
    hogy legtöbbet az kaszál,
    aki búzatáblák helyén
    sáskákat legeltet.

    Megértük,
    hogy aki vermet másnak ás,
    biztos lehet abban,
    hogy ő maga
    sosem esik bele.

    Megértük,
    hogy vizet se prédikál már,
    aki bort iszik –
    sajnálja azt is a szomjazóktól.

    Megértük,
    hogy az árvák könnyét
    palackozva árusítják,
    akik felszárítani lennének
    hivatottak.

    Megértük,
    hogy a botok boldogabbik vége
    a boldogtalanokat tanítja újra
    a régi móresre.

    És azt is megértük,
    hogy fűbe-fába,
    agyba-ágyba
    sáros lábbal besurran az állam.

    Szertenézek s nem lelem
    honom a hazában.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: TÓTÁGAS

    (A „Tótágas” – 2018 – című kötetből)

    A baltás gyilkos mennybe megy –
    pokolra nem jutnak ma latrok,
    a sas repesve fog legyet,
    farkasfalkák lakják az aklot,
    szobor szarja le a galambot,
    amely talapzatára szállt,
    babért tövisre vált a bajnok,
    mert itt már minden fejreállt.

    Mohamedhez megy – lám – a hegy,
    s Rómába nem mennek harangok,
    mínusz kettő az egy meg egy –
    a nulla is fölé magaslott,
    az ördög hirdet békeharcot
    s angyalt mímelve szít viszályt,
    ma csicskás is lehet parancsnok,
    mert itt már minden fejreállt.

    Gazdit pórázon tart az eb,
    pásztort terelgetnek a barmok,
    sügér delfinre vet szemet,
    szeleket zörgetnek harasztok,
    bércnek vakondtúrásnyi halmok
    szabnának magasság-határt,
    hogy zerge tiszteljen varangyot,
    mert itt már minden fejreállt.

    Herceg, a harcot jobb feladnod,
    gazokban úgysem tenne kárt…
    Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
    Miután minden fejreállt?

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: REMÉNY

    Mert éltem én oly korban is e földön,
    mikor a bűnös bűntudatot érzett,
    a bunkó meg szégyenlősen leszegte
    üres fejét – rossz volt hülyének lenni.

    Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
    Azt még talán, hogy késő unokáink
    arra ébrednek egyszer, hogy javakból
    nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,

    hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
    melytől ködös korszakokkal korábban
    két lábra állt a fáról földre pottyant
    bozontos emlős, majd előre lépett.

    S emberré válni újra kedvük támad.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: A XXI. SZÁZAD KÖLTŐI

    („Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez!” – Petőfi)

    Már könnyelműen se – inkább sehogy.

    A lant húrjai érintetlenek,
    csupán „szent fáján” kopognak az ujjak
    ritmustalanul, reménytelenül,
    a saját fájdalmak és örömök
    zendítésére sem alkalmasan.

    Nem oly pusztában bujdosunk, mint hajdan
    népével Mózes, mert mi berkeinket
    tesszük művelhetetlen pusztasággá,
    amelyből végleg nincsen már kiút.
    Így a lángoszlop, melyet egykor „isten”
    külde s mely mára gomba-formát öltött:
    nem kivezet, hanem beűz a lélek
    odvába – s az sivárabb, mint a puszta.

    Előre hát? S hová előre? Tűzön
    és vízen át a néppel – de hová?
    Nem át a tűzön, ám bele a tűzbe,
    amelyet oltani fogytán a víz, így
    lassan már folyók medrében loboghat.

    Hamis próféták jönnek seregestül
    s ma is Kánaánt hírelnek, holott
    a tej s a méz immáron egyre több
    ember számára lesz elérhetetlen.
    A bőség kosara felül lyukas:
    mit beletesznek, fölfelé potyog ki,
    s a jognak asztalát rossz szellemek
    idézői táncoltatják szeánszon.

    Kérdezhetném, hogy meddig nincs megállás
    a nevetségessé vált küszködésben?
    Munkáinkért az élet semmivel
    fizet ma is – csak ennyi aktuális
    Petőfi verséből, mert a halál sem
    lágy csókkal zárja le a szemeinket,
    hanem kioltja irgalmatlanul
    neonreklámok s atomvillanások
    szemlélődést ölő fényözönével.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: NEMZETI LEGELŐ

    Hamis hangú bádogkolomp
    után kis nyáj fele tolong,
    már terelő puli se kell,
    a kolompszó az Égi Jel:

    mint Mózes a lángoszlopot
    követik bódult állatok,
    úgy követi mindegyikük
    a megkergült vezérürüt,

    hogy vakhite a kényszere.

    Csörtet önként a semmibe.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: KÉRDÉSEK A TANÁR ÚRHOZ

    (Kodály Zoltán emlékezetére)

    Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
    belévethessem hazám búbaját?
    S ha ekét ragadni volna is elég ok:
    megvan-e még a szántás tudománya?

    Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
    kinek még ismerős az eke szarva,
    s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
    ahogy valamikor az öregapja.

    Ki vette el dalos kedvét e népnek?
    Ki tette, hogy elnémult benne minden,
    mi arra volt jó, hogy aszályos évek
    vihar előtti csendjén átsegítsen?

    S most mire jó a harsány hangok árja?
    Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
    Hogy süket is legyen a némaságba
    beletörődött, elszontyolodott nép?

    Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
    nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
    a lélek csendjét, mely az ősidőkben
    utat nyitott sosem volt zengzeteknek,

    hisz tőlük zendült emberré az ember,
    s ha dallam vértezi, az is maradhat!
    Ám akinek a szíve süketen ver:
    mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?

    🕊️