Címke: Dsida Jenő

  •   Dsida Jenő: Tekintet nélkül

    Be kell látnunk:
    Ha kérdeznek, becsületesen
    felelni kell.
    A harcot becsületesen
    fel kell venni,
    az úton becsületesen
    végig kell menni,
    a szerepet becsületesen
    el kell játszani,
    keményen és tekintet nélkül.

    A kapuk mögül ebek vicsorognak,
    az ablakokból kiköpdösnek
    és röhögnek.
    Száz közbiztonsági gócpont
    adja ki az elfogatási parancsot.
    Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
    súlyos, vérező kövek,
    de néha röppen sóhaj is,
    szeretet is, rózsa is.

    És este a tűzhely mellett,
    vagy szuronyos zsandárok között
    hátrakötött kézzel,
    mégis mondogatni kell
    a fellebbezhetetlen,
    sziklakemény,
    erősítő,
    vigasztaló
    igét:

    Krisztusnak és Pilátusnak,
    farizeusoknak és vámosoknak,
    zsidóknak és rómaiaknak
    egyformán szolgálni
    nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő

    Jegenyék

    Figyelted-e
    szélben a fákat?
    A két jegenyét
    nézd csak a kert
    közepén, ama két
    nyúlánk jegenyét.

    Zümmög a távol
    torka, süvölt
    az ősz szele,
    borzong a föld
    s a két sudár fa
    bólogat és leng.

    Jobbra az egyik,
    jobbra a másik,
    balra az egyik,
    balra a másik;
    egyforma ütemre
    ringanak ők.

    A légben, a szélben,
    fent, odafent
    egyszerre tagadnak
    s intnek igent
    és – jaj, sose tudnak
    összeborulni…


    Ez tipikusan kuckó-kompatibilis: csendes, képes, finoman szomorú, nem harsány, nem aktuálpolitika, hanem tiszta líra. Jólesik olvasni – és nem csak egyszer.

    Ha jönnek a „simábbak”, jöhetnek bátran. 🌿

  • Dsida Jenő: Öregek leszünk

    Majd nyolcat üt egy öreg óra,
    és öregek leszünk mi is.
    Szoknyád meglibben suhogóra,
    s ősz fejemen barátpilis.
    Mellénk az este ül le gyorsan,
    faggat, mint régi jóbarát –
    S mi iszunk együtt mosolygósan,
    köhögősen meleg teát.
    Szívünkben még a régi nyíl van,
    de már jólesik, nem sebez,
    s ha pápaszemünk összevillan:
    a közel olyan messze lesz.
    S a messze olyan közel szárnyal.
    Megölellek hallgatagon…
    És vén mesefák illatával
    száll be a szél az ablakon.

    Forrás: MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár)

  • Dsida Jenő: Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit. –
    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér. –
    Szerettem volna menni,
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért. –
    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    Forrás: MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár)

  • Dsida Jenő – Panasz gyengülő gyökerekről

    Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen,
    mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen,
    dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.

    Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék.
    Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték
    zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.

    Szálltak az égből angyalok is seregestül,
    üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül
    s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.

    – S íme – ma lelked lassu halálra menendő,
    gyökered, mint a moháé, gyermekkéz elegendő
    kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,

    s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal
    véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal
    csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Dsida Jenő versei

  • Dsida Jenő – Hálóing nélkül…

    Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
    Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
        hálóingemet, egyedül álltam,
        kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen,
        s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
        Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
        este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
        estek és zuhogtak és én dadogtam:
        – Késő este van, éjszaka is talán,
        s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
        és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
        fekete sűrűség?

    Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
        rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
        és annyi régi, sápadt ismerősöm,
        ki messze van, vagy lent a föld alatt.
        És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
        csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
        nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
    mely fedez és véd a zord hidegtől,
        véd és takar magamtól engemet:
        jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
        és védő ingemet.
        Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
        nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
        se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
        törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
        aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
    csak ember, aki minden idegével
        lágy takaró s melengető vacok után sír
        és csak áll a nagy sötétben
        s meztelenül
        Isten előtt vacog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

    Szél vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

    Nap vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy leperzseltem hófehér karod?

    Ősz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy ingválladra tört levelet szórtam?

    Fű vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

    Víz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy áztattalak forró könnyesőben?

    Árny vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy véletlenül arcodra vetődtem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Boldog vizeken

    Felülről csillagfény záporozik,
    alul csobognak a habok.
    Fantasztikus virág-hajóban
    ketten ülünk. Boldog vagyok.

    Csónakunk sárkány-alakú
    könnyensikló kínai dzsunka;
    krizantémos mennyezete
    sziromesőt szór a hajunkra.

    Boldog vizeken halkan siklik.
    Messziről szent esti varázs
    elénk muzsikál a partokról
    s egy-egy dal minden csobbanás.

    Mi már nem is vagyunk a térben,
    minket már semmi meg nem ölhet.
    Egymásra nézünk s eleresztjük,
    vízbe dobjuk az evezőket.

    Menjünk! Ezen a szép vízen
    nincsen zátony és nincsen torlasz –
    Átölellek és néha-néha
    csókomtól halkan felsikoltasz.

    Lelankadunk a csónak-aljra
    fehér tébolyban üdvöt nyerve…
    Alszunk… Most már lehet akármi.
    Vihet a nagy víz akármerre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Nagycsütörtök

    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    Körülnéztem: szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és mind aludtak…
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Túl a formán

    Túl minden jelzőn és rendeltetésen
    meglapul a dolgok lelke,
    a kérlelhetetlen, bronzsötét
    egyetlen lényeg
    s valami igazság hömpölyög
    a folyók fenekén.

    Háznak mondasz valamit
    – négy fala van –,
    pedig nem az.
    Kályhának mondod,
    pedig nem az,
    virágnak mondod,
    pedig nem az,
    asszonynak mondod,
    Istennek hívod,
    pedig nem az.

    Nevükön szeretném nevezni őket
    ilyenkor alkonyatkor.
    Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
    megölel láthatatlan karjuk,
    s úgy ringok el a titkok titkán,
    mint az anyám ölén.

    Forrás: Lélektől lélekig