Címke: Dsida Jenő

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    …S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell,
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Gyakran eljön

    Éjjel meglátogatott.
    Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
    figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

    Megsimogattam nagy hűvös haját:
    az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

    Meg akartam csókolni.
    Huncutkásan megfenyegetett.

    Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
    Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
    s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ide hallgass

    Most kiállok az esőbe,
    elszántan és
    födetlen fővel.
    És a csattanó villám
    átszalad a szívemen,
    és a zuhogó zápor
    széjjeláztatja szénfekete
    testemet,
    és beszívnak magukba
    a föld pórusai
    ezerkilencszázhuszonnyolc
    június tizenhetedikén.

    De holnap
    rózsaként nyílok ki
    ablakod alatt
    és minden eljövendő
    igaz ember
    szíve alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Az öreg óra énekel

    Csak úgy hívnak: az öreg óra.
    Rokkant vagyok már, vén legény,
    Egyformán tétlen rosszra, jóra,
    Ülök a szekrény tetején.
    Jelzem meggörbült mutatóval
    A jövő-menő perceket,
    Sorsom nagy, álmos, untató dal:
    Csak ketyegek, csak ketyegek.

    Lefüggönyözve áll az ablak.
    Pihen a nap már nyugaton,
    Sugarai meg nem zavarnak…
    Itt minden csupa nyugalom.
    Mire is nap ily vén legénynek?
    Jobb annak már az éji hold, –
    Úgy érzem néha: nem is élek,
    És álmodom csak, ami volt.

    Olyankor vár még némi gond rám,
    Mikor bejön a nagyanyó,
    Leül elémbe alkony-órán,

    • Haja fehérlő, mint a hó, –
      Felnéz reám bágyadt szemével:
      “Mesélj, no, szépen valamit!”
      S én sorba veszem halk mesével
      Az eltűnt évek napjait.

    Hej, más volt hajdan, ötven éve!
    Hej, az volt ám a szép idő!
    Termett a bor, a búzakéve,
    Volt búcsú, névnap, esküvő!
    Más voltál te is nagyanyóka:
    Szemed ragyogott, mint a nap,
    Ajkadon csengett, sírt a nóta,
    Virág fonta be hajadat.

    Egy napsugaras délutánon
    Itt álltál te s a vőlegény…
    Első szerelem – első álom…
    Az első csókot láttam én.
    Az évek lassan szállongáltak,
    Lassan benépesült a ház –
    Sugara múltán ötven nyárnak
    Az ifjú tábor hol tanyáz?

    A gonosz idő hogyan őröl:
    Aki víg volt, most szomorú.
    Temetés lett az esküvőből,
    Virágfüzérből koszorú;
    Meghaltak mind, és eltemettük,
    Ketten maradtunk: te, meg én –
    S el-elgondolkodunk felettük
    A szürke alkony idején.

    Az én sorsom is más volt hajdan,
    Míg ifjú voltam és vidám:
    Sok cifra betű fénylett rajtam,
    Csupa öröm volt nézni rám.
    Ma már a gépem csupa rozsda,
    Súrlódnak benn a kerekek,
    Aranyozásom rég lekopva
    S az elmúlásról ketyegek.

    Nem is marad meg semmi, senki,
    Meghal a szív, a dal s a száj. –
    Hogy nékem kell ezt elzengeni,
    Öreg szívemnek jaj, be fáj!
    Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
    Meghalok szépen teveled…
    Elröppen egy perc… kettő… három…
    Csak ketyegek, csak ketyegek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  •   Dsida Jenő: Tekintet nélkül

    Be kell látnunk:
    Ha kérdeznek, becsületesen
    felelni kell.
    A harcot becsületesen
    fel kell venni,
    az úton becsületesen
    végig kell menni,
    a szerepet becsületesen
    el kell játszani,
    keményen és tekintet nélkül.

    A kapuk mögül ebek vicsorognak,
    az ablakokból kiköpdösnek
    és röhögnek.
    Száz közbiztonsági gócpont
    adja ki az elfogatási parancsot.
    Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
    súlyos, vérező kövek,
    de néha röppen sóhaj is,
    szeretet is, rózsa is.

    És este a tűzhely mellett,
    vagy szuronyos zsandárok között
    hátrakötött kézzel,
    mégis mondogatni kell
    a fellebbezhetetlen,
    sziklakemény,
    erősítő,
    vigasztaló
    igét:

    Krisztusnak és Pilátusnak,
    farizeusoknak és vámosoknak,
    zsidóknak és rómaiaknak
    egyformán szolgálni
    nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő

    Jegenyék

    Figyelted-e
    szélben a fákat?
    A két jegenyét
    nézd csak a kert
    közepén, ama két
    nyúlánk jegenyét.

    Zümmög a távol
    torka, süvölt
    az ősz szele,
    borzong a föld
    s a két sudár fa
    bólogat és leng.

    Jobbra az egyik,
    jobbra a másik,
    balra az egyik,
    balra a másik;
    egyforma ütemre
    ringanak ők.

    A légben, a szélben,
    fent, odafent
    egyszerre tagadnak
    s intnek igent
    és – jaj, sose tudnak
    összeborulni…


    Ez tipikusan kuckó-kompatibilis: csendes, képes, finoman szomorú, nem harsány, nem aktuálpolitika, hanem tiszta líra. Jólesik olvasni – és nem csak egyszer.

    Ha jönnek a „simábbak”, jöhetnek bátran. 🌿

  • Dsida Jenő: Öregek leszünk

    Majd nyolcat üt egy öreg óra,
    és öregek leszünk mi is.
    Szoknyád meglibben suhogóra,
    s ősz fejemen barátpilis.
    Mellénk az este ül le gyorsan,
    faggat, mint régi jóbarát –
    S mi iszunk együtt mosolygósan,
    köhögősen meleg teát.
    Szívünkben még a régi nyíl van,
    de már jólesik, nem sebez,
    s ha pápaszemünk összevillan:
    a közel olyan messze lesz.
    S a messze olyan közel szárnyal.
    Megölellek hallgatagon…
    És vén mesefák illatával
    száll be a szél az ablakon.

    Forrás: MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár)

  • Dsida Jenő: Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit. –
    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér. –
    Szerettem volna menni,
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért. –
    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    Forrás: MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár)

  • Dsida Jenő – Panasz gyengülő gyökerekről

    Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen,
    mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen,
    dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.

    Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék.
    Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték
    zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.

    Szálltak az égből angyalok is seregestül,
    üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül
    s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.

    – S íme – ma lelked lassu halálra menendő,
    gyökered, mint a moháé, gyermekkéz elegendő
    kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,

    s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal
    véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal
    csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Dsida Jenő versei

  • Dsida Jenő – Hálóing nélkül…

    Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
    Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
        hálóingemet, egyedül álltam,
        kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen,
        s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
        Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
        este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
        estek és zuhogtak és én dadogtam:
        – Késő este van, éjszaka is talán,
        s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
        és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
        fekete sűrűség?

    Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
        rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
        és annyi régi, sápadt ismerősöm,
        ki messze van, vagy lent a föld alatt.
        És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
        csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
        nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
    mely fedez és véd a zord hidegtől,
        véd és takar magamtól engemet:
        jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
        és védő ingemet.
        Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
        nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
        se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
        törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
        aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
    csak ember, aki minden idegével
        lágy takaró s melengető vacok után sír
        és csak áll a nagy sötétben
        s meztelenül
        Isten előtt vacog.

    Forrás: Lélektől lélekig