Hópelyhek az én álmaim,
fehérek, halaványak,
néha eltűnnek-foszlanak,
alighogy földre szálltak.
Hópelyhek az én álmaim,
fenn zizegve zenélnek,
szelíden, árván, félszegül –
meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen,
jőnek kemény fagyok,
s az ártatlan sok hópehely
vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak,
mint kísértetek nőnek,
s leplük végül elég a föld
felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük
örök párbajra hívnák:
a feneketlen mélybe lenn
döngenek a lavinák!
Forrás: Lélektől lélekig