Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Forrás: Vers mindenkinek
Itt az írás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.
Forrás: Vers mindenkinek
Mit esdve kért a jámbor názáréti,
Ma száz és száz átkozva, sírva kéri.
Nem változtunk mi emberek: magunk,
De, jaj, sokan, nagyon sokan vagyunk,
Halk sóhajban ezreknek vádja reszket:
Ma nem egy váll hurcolja a keresztet…
Szent őrület, felséges, bamba, léha,
Embernek lelke, életnek babérja,
Amit lövell gyötrődő ember-elme,
Embernek lángja, vágya, gerjedelme,
Mit a tudat, az eszmélés felér:
Mind testi tűz, mind gerjedés, kenyér!…
Teremtő tűz, versenyre, síkra késztő
Vagy megtörő, siránkozó, emésztő…
Mit esdve kért a jámbor názáréti,
Ma száz és száz átkozva, sírva kéri…
Ki bámulója földi szépnek, nagynak,
Hivője diadalmas akaratnak
S kenyér-tűztől, teremtő tűztől lángol:
Hallgassa meg, mit ezrek jaja vádol
S a lelkét ossza, vágja ketté néha,
Közös babér az életnek babérja.
Forrás: Lélektől lélekig
Csatát vesztvén alig csatázva:
homlokunkat nem ékesíti
hős, szent bukás vér-glóriája,
s daccal nem nézhetünk az Égre:
kevesen voltunk, buktunk s vége.
S mégis – be különös egy ország –
megint dacosodnak a szemek,
keményre száradnak az orcák,
s ijesztő, síri némaságban
megint fölszánt, magyar világ van.
Így volt ez itt századok óta:
ezt a zúzott, vert fejű magyart
mindig ütés tartotta, óvta,
vert hencegések, törött álmok
után: még konokabban állott.
Gyér seregünket széjjel-verték,
s ránk rakta a cudar uriság
az élhetésnek minden terhét.
S mert ránk szabadult minden vétek,
azért lesz itt újból is élet.
Hívott a titkok nagy mezője,
kellette magát száz sima út,
és én legényesen, dalolva
csaptam mögöttem be a kaput.
Valamennyi út fölfelé tört,
ragyogón és virágba veszőn,
s én feledtem a csendes udvart,
rohantam részegen a mezőn.
Rohantam dalosan s vakultan,
befogtak új, csodás illatok,
s száz út végén nem vettem észre,
hogy már minden utam elhagyott.
Sehol, sehol a régi hajlék,
ködbe és éjszakába borult
rét, út, virág, illat és udvar,
kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.
Vad bozótok el-elbuktatnak,
emlékek és borzalmak között
taposom a vaksötét pusztát,
sorsomat és a sűrű ködöt.
Vissza, a vén, csöndes udvarba,
elsűllyedt azóta mind az út,
s távolból hallom, ködben, éjben,
hogy nyitogatnak egy vén kaput.
Forrás: Szeretem a verseket
Már nincs az égen festék,
Már nincs a Napnak friss ina
S gyalogolnak az esték.
Néha még nincs hat óra
S már készítjük gyors füleink
Esti harangozóra.
Olykor még forr a gőgünk:
Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
De éjjel félünk, bőgünk.
De éjjel újra vesszük
Életünket és a napot,
Hogy újból eltévesszük.
Gondolkozunk, fecsérlünk
Kevésből, mit az Élet ad
És azt hisszük, hogy élünk.
Különös furcsa lángok
S ezer, bolondos bántalom,
Jön, ki sohase bántott.
Valamit tán szeretnénk,
Pillangó-élet hasonát
S tűnnek tőlünk a lepkék.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, –
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem…
…Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét…
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet…
Forrás: Lélektől lélekig
Hajlongni emerre, amarra:
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
És mégis muszáj minden fajnál
Jobbnak lenni.
S mit ér, ha jobb vagyok?
Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.
Körülvettél balgákkal minket
S méltatlanul kínzott fejünkre
Sohse hintett
Kegyed sugarakat.
Önnön-valónktól félve félni
S elvegyülni törpe gyávákkal,
Halva élni:
Ezt adtad, Te, nekünk.
Hajlongni emerre, amarra,
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Forrás: Vers mindenkinek
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Látlak szelídnek, látlak szépnek,
Csúnyaságnak, gyönyörűségnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak keserűnek, gonosznak,
Tisztának és vériszaposnak,
Látlak mindenkinek.
Látlak darabosnak, egésznek,
Csóknak, savónak, sónak, méznek,
Látlak mindenkinek.
Látlak angyalnak és ördögnek,
Dicső Valónak, tunya dögnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak életnek és halálnak,
Tornak, gyásznak, áldásnak, bálnak,
Látlak mindenkinek.
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Forrás: Versek mindenkinek
Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Magas, dicső eszmék hevítnek,
De elkap a tömegnek árja:
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága…
De néha, lázas éjszakákon
Lehull előttem a lepel,
Eszembe jut, hány édes álmot,
Hány ideált temettem el;
Reám szakad lelket zaklatva
Egy eltévesztett élet vádja
S egy-egy megtisztult dalba ömlik
Lelkem felújult ifjusága…
