Éltem a Pusztán, s megkísérteték:
Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán
Jött, jött, jött kacagva a Sátán.
Tövises Pusztán, csalánok között
Szórta elémbe a kincset. Kiszórta
S virított nyomban ezer rózsa.
Dalolva járok s aranyat szedek,
Büszkén kacagom ki a tunya álmot:
Hiszen én rózsák között járok.
S csalános szikföld lábamat töri,
Dalolok, míg serked vérem száz sebben,
Evoé, a rózsaligetben.
Forrás: Lélektől lélekig
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt súgtad:
Édesem, szeretlek!>>
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél.
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: >>Szeretlek!>>
Forrás: Lélektől lélekig
Édes Jóm, Mindenem,
álmom, ébrenlétem, szenvedésem, örömem te vagy. Lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Egész gyötrelmem s betegségem te körötted vibrálnak. Ha úgy érzed, hogy igazságtalankodom, akkor lásd is meg az okát. Nagyon szeretlek, óhajtlak. Nagyon hamar el kell dőlnie a sorsomnak, mert így nem bírom. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok.
Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.
Szombat.
Ady
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó, sem rossz,
Ütő vágy éri szívemet.
Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.
Forrás: Szeretem a verseket
Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon múltját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
– Rózsaszínű felhők úszkáltak az égen.
Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek…
…Rabszolgája lettem csapodár szívének…
– Hittem a mosolygó, rózsaszínű égnek.
Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába’…
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem…
– Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.
Forrás: Szeretem a verseket
Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zúgni fog kis templomban az ének,
Havas karácsony s Úr-vacsora
És rigmusos gyermekek jönnek.
S tán árka lesz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
S hogy újból és fentujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömet hintett:
De ha nem így lesz, az is mindegy.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem voltam én mindig
Ilyen csendes ember,
Sokszor talált ébren
A pirkadó reggel.
Sokszor ráragyogott
A hajnal sugára
Egy-egy nekibúsult
Jó kompániára.
Eltemetni való
Mindig akad bánat.
Hejh! volt akkor dolga
A boros pohárnak!
Szomorú szíveknek
Szép szomorú nóta
És gyöngyöző bor volt
A meggyógyítója.
Könnyen jött még akkor
S könnyű volt a bánat,
Könnyű volt elűzni
A boros pohárnak.
Talán a bánat is
Könnyen indult útra,
Mikor az indulót
Gyurka cigány húzta.
Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat…
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.
Hiába fojtanám
Tivornyába, borba;
Nem válik el tőlem,
Hozzám van láncolva!
Hejh, most a szívemről
Nem száll el a bánat,
Ha megiszom borát
Az egész világnak!…
Forrás: www.eternus.hu / Ady Endre: Fuimus
Inségemből hozzád
fohászkodom sírással,
akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.
Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk,
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.
Forrás: Szeretem a verseket
v
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Forrás: Lélektől lélekig
Jönnek majd jobb napok is
S egyszer
(Be jó lesz, ki megéri)
Torkig a förtelemmel
S emlékezve
Megállítjuk
A gonosz szédítőket,
A tegnapi időket.
És csöndesen megkérdjük:
Milyen halált akartok,
Buta és elnyűtt
Régi, ostoba kardok?
Egyszer,
Tele emlékezettel
Még kérdezni is merünk:
Jönnek még jobb napok is.
Forrás: Lélektől lélekig
