Bethlehem, a te hajnalod
Férfi-hajnal volt. S férfi-bánat,
Hogy fia fogant Máriának.
Mienk az arany, myrrha, tömjén
S a nagy, fájó gondolatok.
Mienk az élet s kötelez:
Kisded-sírás velünk veszekszik,
A nagy Titok fejünkre fekszik.
Óh, testvérek, miénk az élet,
Bennünket biztat és sebez.
Óh, élni bús és élni szép:
Áldott az, aki befogadja.
Ma, akinek van édesanyja,
Hím testvérem, borulj elébe
S csókold meg sírva a kezét.
Forrás: Vers mindenkinek
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Forrás: Vers mindenkinek
Itt az írás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.
Forrás: Vers mindenkinek
Mit esdve kért a jámbor názáréti,
Ma száz és száz átkozva, sírva kéri.
Nem változtunk mi emberek: magunk,
De, jaj, sokan, nagyon sokan vagyunk,
Halk sóhajban ezreknek vádja reszket:
Ma nem egy váll hurcolja a keresztet…
Szent őrület, felséges, bamba, léha,
Embernek lelke, életnek babérja,
Amit lövell gyötrődő ember-elme,
Embernek lángja, vágya, gerjedelme,
Mit a tudat, az eszmélés felér:
Mind testi tűz, mind gerjedés, kenyér!…
Teremtő tűz, versenyre, síkra késztő
Vagy megtörő, siránkozó, emésztő…
Mit esdve kért a jámbor názáréti,
Ma száz és száz átkozva, sírva kéri…
Ki bámulója földi szépnek, nagynak,
Hivője diadalmas akaratnak
S kenyér-tűztől, teremtő tűztől lángol:
Hallgassa meg, mit ezrek jaja vádol
S a lelkét ossza, vágja ketté néha,
Közös babér az életnek babérja.
Forrás: Lélektől lélekig
Csatát vesztvén alig csatázva:
homlokunkat nem ékesíti
hős, szent bukás vér-glóriája,
s daccal nem nézhetünk az Égre:
kevesen voltunk, buktunk s vége.
S mégis – be különös egy ország –
megint dacosodnak a szemek,
keményre száradnak az orcák,
s ijesztő, síri némaságban
megint fölszánt, magyar világ van.
Így volt ez itt századok óta:
ezt a zúzott, vert fejű magyart
mindig ütés tartotta, óvta,
vert hencegések, törött álmok
után: még konokabban állott.
Gyér seregünket széjjel-verték,
s ránk rakta a cudar uriság
az élhetésnek minden terhét.
S mert ránk szabadult minden vétek,
azért lesz itt újból is élet.
Hívott a titkok nagy mezője,
kellette magát száz sima út,
és én legényesen, dalolva
csaptam mögöttem be a kaput.
Valamennyi út fölfelé tört,
ragyogón és virágba veszőn,
s én feledtem a csendes udvart,
rohantam részegen a mezőn.
Rohantam dalosan s vakultan,
befogtak új, csodás illatok,
s száz út végén nem vettem észre,
hogy már minden utam elhagyott.
Sehol, sehol a régi hajlék,
ködbe és éjszakába borult
rét, út, virág, illat és udvar,
kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.
Vad bozótok el-elbuktatnak,
emlékek és borzalmak között
taposom a vaksötét pusztát,
sorsomat és a sűrű ködöt.
Vissza, a vén, csöndes udvarba,
elsűllyedt azóta mind az út,
s távolból hallom, ködben, éjben,
hogy nyitogatnak egy vén kaput.
Forrás: Szeretem a verseket
Már nincs az égen festék,
Már nincs a Napnak friss ina
S gyalogolnak az esték.
Néha még nincs hat óra
S már készítjük gyors füleink
Esti harangozóra.
Olykor még forr a gőgünk:
Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
De éjjel félünk, bőgünk.
De éjjel újra vesszük
Életünket és a napot,
Hogy újból eltévesszük.
Gondolkozunk, fecsérlünk
Kevésből, mit az Élet ad
És azt hisszük, hogy élünk.
Különös furcsa lángok
S ezer, bolondos bántalom,
Jön, ki sohase bántott.
Valamit tán szeretnénk,
Pillangó-élet hasonát
S tűnnek tőlünk a lepkék.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, –
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem…
…Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét…
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet…
Forrás: Lélektől lélekig
Hajlongni emerre, amarra:
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
És mégis muszáj minden fajnál
Jobbnak lenni.
S mit ér, ha jobb vagyok?
Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.
Körülvettél balgákkal minket
S méltatlanul kínzott fejünkre
Sohse hintett
Kegyed sugarakat.
Önnön-valónktól félve félni
S elvegyülni törpe gyávákkal,
Halva élni:
Ezt adtad, Te, nekünk.
Hajlongni emerre, amarra,
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Forrás: Vers mindenkinek
