Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró,
    a hegyek ormán lilul a hó,
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem,
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad,
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.

    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Dante

    (Szekszárd, 1921)

    1.

    Egeit az Ember, e vándor állat,
    az évek nyári nappalára s téli
    éjére fülledt üngökként cseréli
    s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
    S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
    életét friss legek selymébe; déli
    édeneit, mint otthonát, kiéli;
    de visszatér megint, s a régi tájat,
    mint régi kedvest, uj szépségben éri.
    Igy én is, amint visszatérek egyre
    anyaföldemre – ama drága Hidra,
    melyen át percem az Örököt éri,
    amelyből jöttem –: az otthoni hegyre:
    úgy térek vissza, Dante tájaidra!

    2.

    Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
    s jól ismerem a Tisztulás hegyének
    fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
    csillagos távlatait; sírva botlom
    lelkem rongyára minden árkon-bokron
    (mint papirkákra, miket útjegyének
    szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
    visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
    tikkadtan e különös nyaralásra;
    bár minden tulvilágból hazavásva
    fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
    hol mint poklát cipelő útas-ördög
    vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
    tengek, lekötve, s mégis számkivetve.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Eucharistia

    Az Úr nem ment el, itt maradt.
    Őbelőle táplálkozunk.
    Óh különös, szent, nagy titok!
    Az Istent esszük, mint az ős
    törzsek borzongó lagzikon
    ették-itták királyaik
    húsát-vérét, hogy óriás
    halott királyok ereje
    szállna mellükbe – de a mi
    királyunk, Krisztus, nem halott!
    A mi királyunk eleven!
    A gyenge bárány nem totem.
    A Megváltó nem törzsvezér.
    Ereje több, ereje más:
    ő óriásabb óriás!
    ki két karjával általér
    minden családot s törzseket.
    Egyik karja az igazság,
    másik karja a Szeretet…

    Mit ér nekünk a Test, a Vér,
    ha szellemében szellemünk
    nem részes és úgy vesszük Őt
    magunkhoz, mint ama vadak
    a tetemet vagy totemet?
    Áradj belénk hát, óh örök
    igazság és szent szeretet!
    Oldozd meg a bilincseket
    amikkel törzs és vér leköt,
    hogy szellem és ne hús tegyen
    magyarrá, s nőjünk ég felé,
    testvér-népek közt, mint a fák,
    kiket mennyből táplál a Nap.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: [Lelkem kiszikkadt mezején…]

    (1938. március)

    Lelkem kiszikkadt mezején
    pár szál virágot keresek
    annak, ki lelkem lelke és
    minden virágnál kedvesebb,

    kit boldog lennék boldogan
    tudni, álomnál édesebb
    életben, s mégis én teszem,
    hogy az élete csupa seb.

    Fojtó szélverte zord mezőn
    böngészve, sírva keresek…
    Szegény, szegény virágaim,
    be fonnyadók, be kevesek,

    bús menekültek, mint magam,
    s halálra szántak, s kékesek,
    s utolsó pár szál ez talán,
    amit most lábadhoz teszek.

    Tünődöm olykor, édesem,
    jobb lesz-e, ha már nem leszek?
    Lesz-e nyaradnak ősze még
    vidámabb, és virága szebb?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály – Miként szélcsendben a hajó

    Miként szélcsendben a hajó
    lelkem ma veszteg úgy lebeg
    vitorla nélkül! – Ah be jó,
    hogy most melletted ülhetek!
    Talán megállt a vén Idő
    s mi ketten élünk már csupán –
    ó milyen édes lanyha hő,
    mily édes lanyha délután.

    Most messze földön senki sincs,
    fénylik az ajtón a kilincs:
    ajtó előtt a macska ül,
    hátát gubbasztva gömbölyül.
    Kertben tüzel a tulipán
    fejét megadva csüggeteg:
    most minden édesen beteg.
    A tornácon az oszlopárny
    a napsütött fal oldalán
    ledől, mint tejben a kalán.

    Nincs a világon semmi vér,
    tejjel és mézzel foly az ér,
    a vékony ér a hús alatt:
    azért vagy, édes, oly fehér,
    s nézed a fehér bús falat.
    Elalszik minden – mily varázs!
    Már alig zümmög a darázs.
    Vállad vonala betegen
    omlik el kebled vánkosán
    s úgy csüggök fényes szemeden,
    mint hipnotizált orvosán.

    Altass el, édes, engemet,
    s álom hajóján messze vígy,
    ah ez az álom – eltemet –
    és ah! maradna mindig így!
    maradna mindig így…
    így…
    mindig így…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály – Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: Szerelmes vers

    Szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
    homlokod havasa alatt, homlokod havát
    elfeledtető fénylő, fényes nyári szemed szédületét
    szeretem és éneklem e szédülés szeretetét.

    Mélységes érctó, érctükör, fém tükör, mesebeli,
    szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli.
    Szellemek érctava, drága ércek nemes szellemei
    fémlenek villanásaiban — de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

    Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
    csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
    csendesen — hallani nem lehet, talán látni sem:
    az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

  • Babits Mihály: Énekek éneke

    Salamon király könyvéből

    Szép vagy, óh szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
    tomporodnak körülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyü.

    Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
    a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

    Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze;
    Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése,
    Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
    karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürükkel aranyosan gazdag.

    Balkezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
    nyakad mint a karcsu torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

    Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
    fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

    Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
    szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

    Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
    mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.

    No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák,
    már a szőllő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

  • Babits Mihály – Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.

    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyűrődnek…

    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.

    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    millió hegedű hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.

    Lenge lankadás, minden könnyű!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.