https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak,
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.
    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Asszonyarcok

    Tanácstalan az asszonyok arca,
    mert egyre kevésbé értik
    az amúgy is megfejthetetlent.

    Félénk az asszonyok arca,
    mert magabiztosságuk jogosságát
    már nem vitatja senki.

    Kietlen az asszonyok arca,
    mert csörgedező mosolyuk medreit
    még sziklákkal tömíti
    hegyomlása megkövült vágyaiknak.

    Ám az asszonyi arcok
    gyönyörűségesek mégis,
    mert tükröződik rajtuk
    az embertelen világegyetem
    gondosan titkolt humánuma
    és az Utolsó Ítélet
    felszabadult vidámsága szintúgy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni

    Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
    a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
    akárha fennen berregő borúval
    repülőgép szállana könnyű szélben…

    Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
    kicsinyeit szólítva réce kószált,
    megmotozván az abrak-törmeléket,
    amit hántáskor otthagyott a jószág,
    a frissenvágott széna illatától
    dalos mámorba bódultak a tücskök,
    a kakukfű-borított árokparton
    cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
    a szundikáló, messzi gulyarétről
    parasztszekéren érkezett az este,
    vacka felé cihelődött a nap már,
    a dombok mögé fáradtan hevert le,
    és Bokros bácsi lassú mozdulattal
    pára-homályos poharakba töltött,
    komoly szóval nemesre szégyenített,
    hogy az ég alja is belevöröslött.

    Hozzájuk kéne menni. Évek óta
    a törpe gondok mákonyában élek,
    zsúfoltságában tetszelgő világom
    benépesítik „fontos” semmiségek,
    már évek óta ócska kis pribékek
    lényegtelen ütésein borongok,
    vagy vélt barátok vállveregetése
    miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
    már úgy vagyok, mint pille-nők körében
    magát fölös fölénnyel kellető hím,
    miközben szégyenítő szél süvölt át
    üres szívem kietlen jégmezőin,
    hozzájuk kéne menni, teljes esték
    nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
    s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
    bátran telis-telire részegülni,
    olyan gondokkal gazdagodni náluk,
    mikért méltó a töprengés, a méreg,
    s olyan hitet kérni útravalóul,
    mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
    hozzájuk kéne menni, visszakapni
    mindazt, amivel egykor elbocsátott
    a falvak népe, rám is bízva gondját,
    hogy tisztességgel adjak róla számot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ki számol el

    Mit ér a legszentebb erény, ha
    bűnnek láthatja bárki azt?

    Ki sziklával rombol – mit ér, ha
    belőle vizet is fakaszt?

    Ki szabja meg a lét határát
    s halált erénnyé ki avat?

    Ki számol el a világgal,
    hogy adós sehol nem marad?

    Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
    A kérdések mentsége véd,

    hogy ki ne egyezzen az ember
    saját magával semmiképp.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Mánia

    Én mégis várom, hogy a vízözönben
    – míg bárkám alján reszketek alant –
    lecsendesül az örvénylés köröttem,
    s az olajággal megjön a galamb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Kezét feltartja

    Egyszer majd visszanéz. S akkor döbbenve látja,
    hogy aki űzi őt, segítségért eseng,
    feldúlt az arca és nehezen bírja lába
    a terhelést, amit az üldözés jelent,

    szemében megfakult a rőt harag, a keble
    kifulladtan zihál s nem bosszúért liheg,
    lám ütésre emelt kezeit védekezve
    kapja maga elé és szűköl, mint az eb.

    S akkor az üldözött megfordul, visszalépdel,
    majd megadja magát annak, akit akár
    meg is ölhetne. Ám az önvédelmi kényszer
    múltával nem jogos az indokolt halál –

    kezét feltartja hát, arra késztetve roskadt
    ellenfelét, hogy úgy végezze be, ahogy
    a gyengült bacilus, mely kórt már nem okozhat,
    de mint oltás, a kórt legyőzni hivatatott.

    Nincs nemeslelkűség. Csupán kifáradás van
    és lélek-ismeret. (Nem lelkiismeret.)
    Mindenki üldöző s üldözött a világban,
    hisz sír az is, aki utoljára nevet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Üzenet a Golgotáról

    Mit szégyelltek, ti szerencsétlenek?
    Mannát nem tudtam szórni, mint Atyám,
    de jól tartottam hallal és kenyérrel
    szegényemberek ezreit, akiknek
    a boldogságról szóltam a hegyen.
    Feltámasztottam Jairus leányát,
    visszarendeltem Lázárt a halálból,
    vakok, bénák, leprások, csonkabonkák
    áldották mindenütt a nevemet.
    És lát ma is, jár-kél, rózsásra tisztult
    testét csodálja s épségének örvend
    e sok-sok ember.
    Ezt szégyellitek?
    Igaz, korbáccsal kergettem ki minden
    kufárt a templomból, melyet korántsem
    nyerészkedő gazok használatára
    raktak munkában kérgesült kezek.
    És azt se tagadom, hogy gazdagokkal
    gyakorta voltam engesztelhetetlen,
    tevét és tűfokát idézve nékik –
    de talán ezt se kell szégyellnetek.
    Most itt feszülök, két lator között,
    kikkel nemcsak kínzóim mosnak össze,
    de azok is kiket meggyógyítottam
    vagy megvendégeltem ama hegyen.
    Őket nem átkozom. Mint annyiszor már:
    most sem tudják, hogy mit cselekszenek,
    de bánt Júdásnak árulása, Péter
    elgyávulása és a többi tíznek
    szégyenkezése.
    Elvégeztetett?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A kérdések folytatása

    „S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol”

    (József Attila: Mondd, mit érlel)

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki már mindent feladott,
    kiegyezett a szenvedéssel
    s szíve megtörve sem sajog?
    Már azt se bánja, ha reményét
    vesztegetik a Halleron,
    egyetlen kincse a szegénység –
    és el sem rejti már nagyon.

    És annak a sorsa mit érlel,
    akit nem véd szakszervezet,
    beéri szárazabb kenyérrel
    s betegen is dolgozni megy?
    Asztalra még akkor se verhet,
    ha igaza nyilvánvaló,
    szótlanul cipeli a terhet
    s futtában székel, mint a ló.

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki máról holnapra él,
    ritkán kerül gyomrába étel
    s feje fölött már nincs fedél?
    Bűzlik a metróállomáson,
    szánalmat kelt s orrot facsar,
    neki nem ünnep a Karácsony
    s nem büszke arra, hogy magyar.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki éhe a szépnek, meg egy
    bizonyos fajta lelki kényszer
    verset olvasni késztetett?
    Költők siralmas árulása
    úgy döf szívébe, mint a tőr,
    mert mind a múltját magyarázza
    s nem a jövendőért pöröl.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki komolyan lelkesedett
    a proletár utókorért, mely
    mára nevetség tárgya lett?
    Vigasza, hogy e kacagásnak
    hideglelős felhangja van…
    Akit riasztanak az árnyak –
    az nevet ilyen hangosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

    …

  • Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

    Én várom azt az éjszakát,
    mikor álmából felriadva
    a lelkiismeret magát
    sietős hévvel összekapja
    és elszalad a házakig,
    ajtón és ablakon bezörget –
    meghallja, aki bent lakik,
    s lerúgja magáról a csöndet.

    Födetlenül, a csönd pehely-
    paplanával már nem takarva
    didergőn és kapkodva lel
    az este széthagyott szavakra
    s ajkára gyűjti végre mind,
    hogy eltökélt beismeréssel
    tisztán kimondja szó szerint,
    amit a tisztesség igényel.

    Nem lehet várni reggelig
    azzal, mit éj érvényesíthet,
    az alkalom gyorsan szökik,
    akár a pillanatnyi ihlet,
    gyalázatban hagyhat hamar,
    hogy mindent elnapolna benned
    a csönd, amely puhán takar
    s takarna sírig is.
    　　　　　　　　　Ne engedd.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

    Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
    és nélküled csak rettegés az alkony.
    Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
    mert félek s fázom itt a puszta parton!
    Pedig szép volt az erdő és a nádas –
    hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
    nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
    még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
    megtévesztett a sugárzás az égen,
    aranya hullt a kőre, vízre, fára,
    izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
    s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
    Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
    mivel a néma éjsötét örök csak.

    A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
    mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

    Forrás: Lélektől lélekig