https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Üzenet a Golgotáról

    Mit szégyelltek, ti szerencsétlenek?
    Mannát nem tudtam szórni, mint Atyám,
    de jól tartottam hallal és kenyérrel
    szegényemberek ezreit, akiknek
    a boldogságról szóltam a hegyen.
    Feltámasztottam Jairus leányát,
    visszarendeltem Lázárt a halálból,
    vakok, bénák, leprások, csonkabonkák
    áldották mindenütt a nevemet.
    És lát ma is, jár-kél, rózsásra tisztult
    testét csodálja s épségének örvend
    e sok-sok ember.
    Ezt szégyellitek?
    Igaz, korbáccsal kergettem ki minden
    kufárt a templomból, melyet korántsem
    nyerészkedő gazok használatára
    raktak munkában kérgesült kezek.
    És azt se tagadom, hogy gazdagokkal
    gyakorta voltam engesztelhetetlen,
    tevét és tűfokát idézve nékik –
    de talán ezt se kell szégyellnetek.
    Most itt feszülök, két lator között,
    kikkel nemcsak kínzóim mosnak össze,
    de azok is kiket meggyógyítottam
    vagy megvendégeltem ama hegyen.
    Őket nem átkozom. Mint annyiszor már:
    most sem tudják, hogy mit cselekszenek,
    de bánt Júdásnak árulása, Péter
    elgyávulása és a többi tíznek
    szégyenkezése.
    Elvégeztetett?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A kérdések folytatása

    „S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol”

    (József Attila: Mondd, mit érlel)

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki már mindent feladott,
    kiegyezett a szenvedéssel
    s szíve megtörve sem sajog?
    Már azt se bánja, ha reményét
    vesztegetik a Halleron,
    egyetlen kincse a szegénység –
    és el sem rejti már nagyon.

    És annak a sorsa mit érlel,
    akit nem véd szakszervezet,
    beéri szárazabb kenyérrel
    s betegen is dolgozni megy?
    Asztalra még akkor se verhet,
    ha igaza nyilvánvaló,
    szótlanul cipeli a terhet
    s futtában székel, mint a ló.

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki máról holnapra él,
    ritkán kerül gyomrába étel
    s feje fölött már nincs fedél?
    Bűzlik a metróállomáson,
    szánalmat kelt s orrot facsar,
    neki nem ünnep a Karácsony
    s nem büszke arra, hogy magyar.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki éhe a szépnek, meg egy
    bizonyos fajta lelki kényszer
    verset olvasni késztetett?
    Költők siralmas árulása
    úgy döf szívébe, mint a tőr,
    mert mind a múltját magyarázza
    s nem a jövendőért pöröl.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki komolyan lelkesedett
    a proletár utókorért, mely
    mára nevetség tárgya lett?
    Vigasza, hogy e kacagásnak
    hideglelős felhangja van…
    Akit riasztanak az árnyak –
    az nevet ilyen hangosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

    …

  • Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

    Én várom azt az éjszakát,
    mikor álmából felriadva
    a lelkiismeret magát
    sietős hévvel összekapja
    és elszalad a házakig,
    ajtón és ablakon bezörget –
    meghallja, aki bent lakik,
    s lerúgja magáról a csöndet.

    Födetlenül, a csönd pehely-
    paplanával már nem takarva
    didergőn és kapkodva lel
    az este széthagyott szavakra
    s ajkára gyűjti végre mind,
    hogy eltökélt beismeréssel
    tisztán kimondja szó szerint,
    amit a tisztesség igényel.

    Nem lehet várni reggelig
    azzal, mit éj érvényesíthet,
    az alkalom gyorsan szökik,
    akár a pillanatnyi ihlet,
    gyalázatban hagyhat hamar,
    hogy mindent elnapolna benned
    a csönd, amely puhán takar
    s takarna sírig is.
    　　　　　　　　　Ne engedd.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

    Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
    és nélküled csak rettegés az alkony.
    Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
    mert félek s fázom itt a puszta parton!
    Pedig szép volt az erdő és a nádas –
    hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
    nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
    még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
    megtévesztett a sugárzás az égen,
    aranya hullt a kőre, vízre, fára,
    izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
    s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
    Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
    mivel a néma éjsötét örök csak.

    A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
    mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Könyörgés apátiáért

    Add, Uram,
    hogy a szemem pillája se rezdüljön attól,
    hogy kiverik a szemem,
    és ne forduljon fel a gyomrom akkor,
    amikor gyomorszájon vágva földre esem,
    add, Uram,
    hogy a véremtől részegülőknek
    egészségükre kívánjam az italt,
    s ne vegyem a szívemre, ha a szívembe lőnek –
    közönyömet a néphit hőstetté növeli majd.

    De azt sose hagyd, Uram,
    hogy ölbetett kezekkel nézzem bárhol,
    ha mindezt olyanok sérelmére teszik,
    akiknek kínjából és pusztulásából
    erkölcsi erőt senki se merít,
    énnekem már, Uram,
    van elég erőm a beletörődésre, de az ő
    csorbult igazságérzetüket nézni gyenge vagyok,
    legyen hát miattuk mindig kötelező
    visszaütni, amikor én már
    nem is akarok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

    És hó esett a tiszta víztükörre,
    a pelyheket
      nagy hullám kapta ölbe,
    és vízzé vált a hó ott mindörökre.

    Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon,
    nem volt fehér
      a táj, csupán a parton,
    a víz színén fehérlőn nem maradt nyom.

    Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
    nem növelik,
      csak terhelik a lelked,
    és eltakarják szépségét színednek.

    Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
    s örvényeid
      havamtól gazdagulnak,
    midőn ijesztő messzeségbe futnak.

    Az életem csak benned folytatódhat,
    ez sorsa rég
      – ha vízre hullt – a hónak,
    belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

    Kergetőztek az örvények pörögve,
    rohant az ár
      a végtelen ködökbe,
    és hó esett az örvénylő gyönyörre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Egyszerű

    Oly egyszerű ez: ha elvesztelek –
    belepusztulok. Bármi lesz veled:
    autó üt el, cserép zuhan le rád,
    vagy ravatalod lesz a betegágy –
    én utánad halok, nincs más utam.
    A sorsomat kezelni egymagam
    már túlontúl önállótlan vagyok,
    élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
    Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
    nincs abban, hogy csakis harmóniát
    fog fel fülem, hangom is puszta csend,
    ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
    Megírták mások már, mi vagy nekem:
    lányom, anyám, húgom és kedvesem,
    testnek s kenyér, parasztnak a föld,
    prófétának ige, mely testet ölt,
    te vagy a fény az éjszakában – oly
    banális mindez s mégis oly komoly.
    Nekem te vagy a velem-futó magam:
    kétágú útnak egy iránya van
    s ágaink párhuzama oly szoros,
    hogy a tekintet szinte összemos.
    Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
    mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
    magaddal azonos csakis velem
    lehetsz mindig már.
    Ez a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számizével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Előled is Hozzád

    Szeretni foglak tegnapig.
    Jövőd múltamba érkezik,
    S múltadból érkezik jövőm.
    Csak tegnapig szeress, de hőn.
    Mielőtt megismertelek,
    Már szakítottam rég Veled,
    Nem is tudtad, hogy létezem,
    És szakítottál rég velem.
    Elváltunk végleg, mielőtt
    Megjelentünk egymás előtt,
    Én jobbra el – Te balra át.
    S most jobb a ballal egybevág.
    Kiadtad utamat s utad
    kiadtam én is. Menj. Maradj.
    Te érted ezt? A távozó
    Nem el, de feltűnik. Hahó,
    Hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!
    Isten hozott! Isten Veled!
    Isten Veled! Isten hozott!
    Futok Tőled, s Hozzád futok,
    S Te tőlem énhozzám szaladsz,
    Előlem is hozzám szaladsz –
    Ki érti ezt? Ki érti azt?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Fogadalom

    Kíméletlenségemmel becsüllek én – olykor gyilkol a simogatás.
    Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
    mert „igazságos bántást” nem ismer az őszinteség,
    fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
    mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
    Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
    midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
    nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
    alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
    Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
    hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
    s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
    kemény életre trombitáljalak.
    Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
    fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
    mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
    fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
    mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
    egykedvűsége képes,
    és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
    hogy veled végre magammá lehessek,
    és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

    Csak szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig