Nem szabad soha visszanézni,
Visszahozni eltűnt arcokat,
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.
Maradjon emlék, ami emlék,
Fakuljon meg, hogy elfeledjék.
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott,
Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni.
Forrás: Szeretem a verseket
t
„Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj – vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
fölgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit.”
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihunyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak haloványra lehel,
de a lelket is kiverheti belőlem
egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta biztosan tudod
hogy létezésed éltet engem:
képzelt fölény duruzsoló
biztonságát se szítja bennem
kétségeid sóhaj-szele –
hamuvá lett lobogó gőgöm,
elfognám szél-szerelmedet,
hogy örökké nálam időzzön.
Már gyermekláncfű-bolyhait
lefújtad mind a kétkedésnek,
a „szeret – nem szeret” pihék
úgy fogytak el, ahogy remélted;
szeret – vallott a sorsvirág
s lehet: e vallomás a veszte…
Talán szeretlek? – megszeretsz.
Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.
Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam,
s hogy foglyul ejts – azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.
Forrás: Lélektől lélekig
Pethes Máriának
Bolygók robbanhatnak szét,
összekuszálódhat
a világmindenség évmilliárdos rendje,
de a „primo amore”
– az elsődleges, az ősszerelem –
lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is,
mint az Úr lelke a vizek felett.
És ha moccanó életet észlel
bárhol az univerzumban:
azonnal beleköltözik,
mert a halhatatlan szerelem
csakis halandók izzó tavaszában
hajthat virágot, csodaszépet.
Ám ehhez az kell,
hogy újra halandók legyünk,
nem pedig gépek.
Így vetve véget rosszkedvünk telének.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e, mit teszel?
Mikor vak, süket vagy készakarva:
tudod-e, mit teszel?
Mikor nem hallod kételyedet meg,
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e, mit teszel?
Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megbocsát Isten.
De én nem.
🕊️
(A „Gyöngyhalászok” – 2021 – című kötetből, Jóna Dáviddal közösen)
Megértük,
hogy nem égi manna,
hanem maga a bemocskolt levegőég
halálos permete hullik alá
tátogó reményeinkre.
Megértük,
hogy hivatalos
horgászengedéllyel is
lehet pecázni a zavarosban.
Megértük,
hogy legtöbbet az kaszál,
aki búzatáblák helyén
sáskákat legeltet.
Megértük,
hogy aki vermet másnak ás,
biztos lehet abban,
hogy ő maga
sosem esik bele.
Megértük,
hogy vizet se prédikál már,
aki bort iszik –
sajnálja azt is a szomjazóktól.
Megértük,
hogy az árvák könnyét
palackozva árusítják,
akik felszárítani lennének
hivatottak.
Megértük,
hogy a botok boldogabbik vége
a boldogtalanokat tanítja újra
a régi móresre.
És azt is megértük,
hogy fűbe-fába,
agyba-ágyba
sáros lábbal besurran az állam.
Szertenézek s nem lelem
honom a hazában.
🕊️
(A „Tótágas” – 2018 – című kötetből)
A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolra nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talapzatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.
Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.
Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot,
mert itt már minden fejreállt.
Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?
🕊️
Mert éltem én oly korban is e földön,
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenlősen leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.
S emberré válni újra kedvük támad.
🕊️
(„Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez!” – Petőfi)
Már könnyelműen se – inkább sehogy.
A lant húrjai érintetlenek,
csupán „szent fáján” kopognak az ujjak
ritmustalanul, reménytelenül,
a saját fájdalmak és örömök
zendítésére sem alkalmasan.
Nem oly pusztában bujdosunk, mint hajdan
népével Mózes, mert mi berkeinket
tesszük művelhetetlen pusztasággá,
amelyből végleg nincsen már kiút.
Így a lángoszlop, melyet egykor „isten”
külde s mely mára gomba-formát öltött:
nem kivezet, hanem beűz a lélek
odvába – s az sivárabb, mint a puszta.
Előre hát? S hová előre? Tűzön
és vízen át a néppel – de hová?
Nem át a tűzön, ám bele a tűzbe,
amelyet oltani fogytán a víz, így
lassan már folyók medrében loboghat.
Hamis próféták jönnek seregestül
s ma is Kánaánt hírelnek, holott
a tej s a méz immáron egyre több
ember számára lesz elérhetetlen.
A bőség kosara felül lyukas:
mit beletesznek, fölfelé potyog ki,
s a jognak asztalát rossz szellemek
idézői táncoltatják szeánszon.
Kérdezhetném, hogy meddig nincs megállás
a nevetségessé vált küszködésben?
Munkáinkért az élet semmivel
fizet ma is – csak ennyi aktuális
Petőfi verséből, mert a halál sem
lágy csókkal zárja le a szemeinket,
hanem kioltja irgalmatlanul
neonreklámok s atomvillanások
szemlélődést ölő fényözönével.
🕊️
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
