Csak azt utáltam mindig én: az ábránd
tűnte után a reggel szabta mércét,
midőn az éjjel még vakon kívánt lányt
elemzi már a józanult öt érzék.
Az orr, mely parfőm-mámorban bolondmód
mulatozott – most érzi a megizzadt
bőr sós szagát, s az édesnek szokott csók
dohánymart ajkakon keserű ízt kap.
A bársonyosnak érzett bőrön ekkor
szemölcsöket fedez fel a tapintás,
az ébredő fül csöng az ámulattól,
mert úgy szuszog a tündérlányka, mint más.
Egy éjen át volt táplálék a szemnek
a szép ívű nyak, büszke hajlatával,
most álmosan ítéli görbületnek
a pillantás, mit teljes éjen át falt.
Én reggel mérem önmagam szerelmét,
csak az marad, ki csömörömön átvisz,
ki túléli a macskajajra eszmélt
érzékek éles rosszindulatát is.
…Akit szerettem, annak tiszta bőre
kaola-illatot lehelt ki rám és
– míg válla hajlatát karom befödte –
olyan volt az ő csókja, mint a nádméz,
már reggel volt, mégis – repesve szállván –
a kedvem újra mámorig szökött föl,
mert oly szép volt a lány feje a párnán,
hogy – istenemre – sírtam az örömtől.
Forrás: Lélektől lélekig
